2010. december 9., csütörtök

Balkán bicajtúra 2010.07.33. szombat 18. nap

Balkán bicajtúra. Tizenhetedik nap

Utolsó szusszal


Rumija-Bar nagyobb térképen való megjelenítése

Tehenek nélkül ébredtünk, ez mindenkép pozitív. Hat helyett ötre húztam a telefont, hogy mindenre legyen elég idő.

Hajnal a hegyek árnyékában (Fotó: Pap Gábor)

Összepakolunk, bokrok közé rejtjük a bringákat, és indulás. Az úton egy szemüveges bongyor hajú, városias öltözetű, szemüveges srác jön fölfelé. Hát ő meg hova tart ilyenkor a semmi közepén? Köszönünk egymásnak, ő az úton tovább, mi fel a forrás mellett, amerre Bálint könyve ajánlja az utat. Innentől kezdve turistajelzést nem látunk, de még csak ösvényt sem. Kanyargunk fölfelé a tüskés, szúrós bokrok között, megcélozva egy kőfolyásos nyiladékot két sziklafal között. A levegő elég párás, felhősödik az ég, pedig a nap pont jó szögben sütné meg a bari (nem birka) öbölt.

Kőfolyáson a gerinc felé (Fotó: Pap Gábor)

Kilátás Barra (Fotó: Pap Gábor)

Sziklás csúcs (Fotó: Pap Gábor)

Biztos többeknek feltűnt, hogy Bar neve, mennyire hasonlít az olasz Bari városéra. Ez nem véletlen, a két város egymással szemben fekszik, a római időkben Antibariumnak hívták, amiből aztán a Bar szó maradt meg. A görög és az olasz nyelvben ma Antivari a neve.
Nevezéktan helyett inkább a fényképekre, és a lépteinkre koncentrálunk. Kissé labilisak a kövek, de egy fertály óra alatt feljutunk a kopasz gerincre. Körpanorámánk van, úgy ahogy a GE ígérte. Nyugaton a tenger, a Bari-öböllel, északon a part menti hegyek látszottak egészen a Lovcenig, keleten a Skodrai tó Jákob lajtorjáival, délen a közeli Rumija. Nem időzünk sokat, hiszen fent a csúcson még többet is láthatunk dél felé.

Rumija-hegység gerince (Fotó: Őrsi Bálint)

Útban a csúcsra (Fotó: Pap Gábor)

Tebrek a csúcs alatt (Fotó: Őrsi Bálint)

Újabb nem egész egy órába kerül a sziklás-füves gerincen felérni a kápolnával koronázott szeles csúcsra.
Éppen csak kifújjuk magunkat, mikor az ellenkező oldalról három alakot pillantunk meg. Egy pópát, egy nővért, és egy fiatal túrázót. A túrázó hamarosan északnak megy tovább a gerincen, a pópa, meg a nővér meg nekilát tenni-venni a kápolnában. Kihasználva a rövid időre előbújó napocskát fényképezünk, de a tenger felől már gyülekeznek a felhők, hamarosan el fog romlani az idő. Beszélünk a nővérrel, hogy merre jöttek föl. Mondja, hogy a turistajelzésen, a kápolnától. Aha, akkor megvan az elveszett jelzés, mi meg nagyjából egy ajánlott úton jöttünk föl.

Csúcspecsét (Fotó: Őrsi Bálint)

Rumija csúcsa a Bari-öböllel (Fotó: Pap Gábor)

Csúcskő, háttérben a hegygerinc látképe dél felé (Fotó: Pap Gábor)

Visszafelé az ismerd meg a vidéket mozgalom keretében a jelzést választjuk. Induláskor három középkorú férfi jön szembe. Köszönünk egymásnak, és megyünk tovább. Aztán megint jönnek, majd megint. Ez már gyanús. Megjelenik a reggeli bongyor hajú srác is. Ő már tud angolul, megbeszéljük, hogy mi folyik itt. Mise lesz a hegyen, hívnak, tartsunk velük, de nekünk ki van számolva az idő, hétkor indul a vonat. Tiszteletre méltó, hogy a nehéz terep ellenére sok idős is vállalta a tortúrát.

Sokan másztak fel a misére (Fotó: Őrsi Bálint)

Mielőtt elérnénk a kápolnát becsapódik a felhő a hegybe. Alig 50 méterre látni.

Az apátság temploma (Fotó: Pap Gábor)

A bringákhoz visszaérve már kiérünk belőle, de nincs meleg. A tegnapi rettenetes emelkedő, most félelmetes lejtővé változik, egy pillanatra nem figyelek oda, és máris 60-al gurulok. Nincs itt az ideje a sebességi rekord megdöntésének, a kanyarok élesek, a szakadékok mélyek, korlát nincs.
Nem telik bele sok idő, és már Ó-Bar feletti olajfa ligetekben gurulunk. Megvan a török városrész is, leparkolunk a romok mellet. A beugró 1 euró, egész baráti. Érdekes, hogy a többi óvárossal ellentétben ez a hegyoldalba települ. Egészen 1878-ig ép volt, aztán a Montenegróiak szabadságharcuk során elfoglalták. Az 1980-as évek közepéig –a feltárások, és az állagmegóvás kezdetéig- az enyészeté volt minden.

Ó-Bar fellegvára (Fotó: Pap Gábor)

Megroggyant várfal (Fotó: Őrsi Bálint)

Ó-Bar (Fotó: Pap Gábor)

Ó-Bar, a helyreállított óratorony (Fotó: Pap Gábor)

Egy jó órát nézelődünk, de az idő csak nem akar javulni, sőt, még el is ered. Hát, így mi lesz… Fürdés az biztos nem. Végül is szerencsésnek tekinthetem magam, igazán ritka a rossz idő nyáron errefelé, én meg ilyet is látok.
Legurulunk a kikötőbe, meg a partra. Kihalt minden.

Vitorláskikötő Barban (Fotó: Pap Gábor)

Bringák a parton (Fotó: Pap Gábor)

Ebédelünk egy spenótos bureket, bevásárlunk, de aztán jobb híján az állomáson kötünk ki. Van még idegőrlő 4 óránk. Hat előtt nem tolják be a szerelvényt, addig pedig a hazaút dolga sem rendeződik.

Bar vasútállomása (Fotó: Őrsi Bálint)

Nehezen telnek a percek, az emberek pedig csak gyűlnek és gyűlnek. Bálint több felfedezőutat is tesz, majd rálel a magyar fekvőkocsi kalauzára. Jóindulatú ember a kalauz sokat köszönhetünk neki. Hosszas diplomáciai tárgyalások, és a szlovák kalauznő békesörrel történő megvesztegetése megszelídítése után bekerülünk a magyar fekvőhelyes kocsiba, egy fiatal lengyel párral közös fülkébe. A kerékpárok a magyar és a szlovák vagon közötti átjáróba lettek kikötve.

És ezt mi mind fel fogjuk rakni a vonatra (Fotó: Őrsi Bálint)

Kerékpárelrejtés az átjáróba (Fotó: Őrsi Bálint)

A szerelvény indulásra kész (Fotó: Őrsi Bálint)

Hihetetlen hosszú 13 személykocsiból, és két autószállítóból áll szerelvényünk. Csupa színes kocsi, igazán vidám látvány. Rengeteg ember száll fel, olyan, mintha visszautaztunk volna az időben. Sutomoreban, az első megállóban 10 percet áll a vonat, akkora a tömeg.

Színes szerelvény (Fotó: Őrsi Bálint)

Felszállók Sutomoreban (Fotó: Őrsi Bálint)

Az indulás izgalmai aztán szépen lassan elülnek, a vagonban utazó magyarokkal alaposan kibeszélgetjük magunkat, majd elmegyünk tisztálkodni. A szennyes, és a cipők zacskóba kerülnek, nem akarunk emberhalált a vonaton.