Csukás ultramaraton 2013.

Képek: Őrsi Bálint

Bemutatás:

Idén másodjára rendeztek Romániában “klasszikus” százas terepfutó versenyt. Bálint és Feri barátommal a tavalyi évben kipróbáltuk és úgy éreztük idén is ott a helyünk. Mielőtt a konkrét beszámolóba belekezdenék bemutatnám mi is várja az embert:

A rajt-cél Brassótól 35km-re délkeletre fekvő Cheia nevű település sportcsarnoka. Az üdülőfaluban több panzióban is foglalhatunk szállást, de aki spórolni akar, az ingyen sátrazhat a sportcsarnok füves udvarán. Ebben az esetben nincs mód zuhanyzásra, legfeljebb csapban mosdásra (a versenyközpontban nincs zuhanyzási lehetőség). Elsőre furcsa, de biztos nyomós oka van rá a szervezőknek.

Brassóba napjában több közvetlen vonat is jár Budapestről az éjszakai járatok fekvő és háló kocsival. Mivel nincs tömegközlekedési kapcsolat Brassó és Cheia között, ezért a szervezők több időpontban kisbuszt indítanak a rajtközpontba nem túl drágán (15 RON). Visszafelé már nem ilyen rózsás a helyzet, aki tömegközlekedve érkezik, az stoppolni kényszerül, Vagy Ploiesti felé megy haza.

Az útvonal a Kárpát-kanyar három hegységén a Csukásban, Grohotisban és a Tatár-havason vezet át. A szintemelkedés 4900 méter körüli.

Jelentősebb emelkedők:

Tabla Butii-ra való mászás (8-10 km között) 2km/300m szint (ezen 80 km tájékán ereszkedni is kell)

A szurdok bejáratától a Csukás-csúcsig nagyjából egybefüggő, de változó meredekségű emelkedő (13-24 km között) 11km/960m szint

Grohotis-hegység elején szintén változó meredekségű emelkedő (32-38 km között) 6km/570m szint

Rövid, de velős V alakú nyereg a Grohotis főgerincéről letérve (47. km-nél) 750m/180m szint.

Maneciu településtől a Tatár-havas széléig hosszú első negyedében és a második felében nehezen kifutható őrlő emelkedő (60-73,5km között) 13,5km/1018m szint.

Végül a túra megkoronázása a Gropsoarelére való mászás (83-87,5km között) 4,5km/905m szint.

Legmagasabb pont: Csukás-csúcs 1954 m. Szintidő: 24 óra.

A terepviszonyok változatosak: Nagyjából fele részt jól futható, kissé köves szekérutak, negyedrészt keskeny, helyenként zavaróan mélyre bevágódott hegyi ösvény. Ezen kívül előfordul technikás, ágakkal-avarral vastagon borított erdei szakasz és ösvény nélküli bokát igénybe vevő csombékos gyephavas is.

Az útvonalat különböző színű fényre lebomló festékkel, és piros-fehér szalagokkal jelölték ki. Az éjszakai szakaszon fényvisszaverő lapokat is kihelyeztek, illetve az utolsó, többség által sötétben teljesítendő ködveszélyes Zákányos-tető és Gropsoarele csúcs tájékán villogó fények segítettek.

Tavalyi évhez képest sokat fejlődött a szervezés. Már tavaly is kellően informatív honlap állt rendelkezésre (angol nyelven is, GPS trackkel), de most már jó minőségű térkép is elérhető lett. Idén már csak előnevezéssel lehetett indulni (utolsó pillanatban nevezve 130 RON). A rajtcsomagban technikai pólót, kulacsot és két energia szeletet kaptunk.

Az ultra távon (a maratoni és félmaratonival ellentétben) nem volt chipes ellenőrzés, csak rajtszám leolvasás. 14 ellenőrzőpont majd’ mindegyikén kaphattunk vizet (tavaly kevés volt a vízvételi lehetőség, többször ki is fogyott a tartályom), de források is akadtak út közben. A hat “etetőpont” választéka: víz, izó (sponser), banán, citorm/narancs, alma és sós, tehát minden igényt kielégítő. A hatvanadik km-nél meleg étel (leves, tészta, szilvás gombóc) is fogyasztható annak, aki bírja gyomorral. A jó ellátás ellenére a terep (és a szabályzat) nem engedi meg, hogy kulacs és saját ellátmány nélkül menjünk végig, bár a kötelező felszerelés nem ellenőrizték.

A sikeres teljesítők befutó érmet, az első helyezett 500, a második 300, a harmadik helyezett 100 RON pénzjutalmat és kisebb ajándékokat kapott.

Most pedig következzék a beszámoló:


Csukás ultramaraton 2013.09.14. nagyobb térképen való megjelenítése

Rendes a Román Állami Vasúttársaság. 25% kedvezménnyel érkezünk Brassóba (65 perc késés). Egy jegypénztárostól begyűjtjük a késéről szóló igazolást, aztán eltrolizunk a Mekiig. Innen indul a kisbusz, ami szokásához híven késik. A holt időt mic evéssel és a többi résztvevővel való ismerkedéssel ütjük el.

Érkezés Brassóba (fotó: Őrsi Bálint)

Késő délután érünk Cheiaba. Sátorhely akad bőven. Kiválasztunk egy magasabb pontot a kerítés tövében, hogy se szél, se eső ne okozzon gondot. Túloldalon néhány röfi éli mindennapjait, de zajuk-szaguk nem zavaró.

Gördülékeny az ügyintézés, főleg a netes nevezés és fizetés miatt. Rendeződni látszik Feri átutalási problémája is. Az esti eligazítás sok újdonságot nem tartalmaz, jövőre ki is hagyhatjuk, többet ér az alvás, főleg, hogy most már hatkor rajtol az ultra táv.

Esti eligazítás (fotó: Őrsi Bálint)

Nem tévedtek a meteorológusok. Éjfél tájban rákezd az eső, s a hajnali ébresztő idején is áztatós az intenzitás. Morgok, de magamra erőltetem a VTM-en alkalmazott módszert: Kizárom magamból a zavaró körülményeket.

10 perccel hat előtt dugjuk csak ki orrunkat a rajtba. Egy árva lélek sincs a sötétben. Már-már kezdenénk azt hinni, hogy lefújják a versenyt rossz idő miatt, mikor lámpások kanyarodnak be az utcába. A többi induló az. Sokkal kevesebben vagyunk mint tavaly (az időjárás miatt). Van aki megmagyarázhatatlan okokból rövidnadrágban indul. Ő nem látta az előrejelzést? Kötelező felszerelés idén is elő van írva (hosszú nadrág is), de senki nem ellenőrzi. Ebben következetesebbek lehetnének a szervezők. Rajt után a mezőny nagy lelkesedéssel ront neki a távnak. Bálintékkal hipp-hopp a mezőny végén találjuk magunkat. Nem hagyom magam bepalizni. A magam útját járom és majd a végén meglátjuk ez mire elég.

Az első emelkedő végén beérek néhány kisebb csapatot. Nagyjából együtt haladunk Valea Staniig (11km), ahol már el lehet tenni a lámpát.

Tabla Butii-ra vezető erős emelkedőn néhányan megpróbálnak kitörni, de talán ők is érzik, hogy a kevés összeszedhető előny túl sokba kerülne. A lejtőn átveszem a kezdeményezést. Fura, itthon a lejtőn látványosan lassú vagyok a mezőnyhöz képest.

Tavalyhoz képest változás, hogy a Bonkuta-hágóból nem a gerincen, hanem kissé lejjebb egy szurdokon keresztül vezet az út. Hatalmas konglomerátum falak között sóderes mederben az út. Néhol alig karnyújtásnyi a szélesség. Hangulatos és jobban futható a vártnál. Többiek nem így gondolhatják, mert végleg eltűnnek látóteremből. Köd van és esik. A tavalyi útvonalba való visszacsatlakozásnál már a szél is alkalmatlankodik.

Szurdok a Csukásban (fotó: Őrsi Bálint)

Stine-völgy (fotó: Őrsi Bálint)

Stine-nyereg (fotó: Őrsi Bálint)

A Csukás-háznál találkozok utoljára futókkal, a maradék 80 kilométert magányosan teszem meg. Szinte minden pontőr meglepődik, hogy alig pár másodpercre és falatra állok csak meg.

Jön az egyik legszebb szakasz: a Sziklavár és a Csukás-csúcs környéke. Kilátás híján emlékeim idézem meg. Tartom a tervezett hét körüli átlagot . Tavaly jóval gyorsabb voltam itt, de annak meg is fizettem később az árát. A Bratocsa-hágba ereszkedő út sok helyen oldalazza a gerincet, szélárnyékot adva.

Bratocsa-hágó (fotó: Őrsi Bálint)

Fokozatosan javul az idő, előbb az eső áll el, majd a pára kezd felszállni. Mire kiérek az erdőből a Babes alatt már 10-15km-es a láthatár. Egy teremtett lelket sem látni, teljes magányban futok. A Bobul Micre kapaszkodva ismét felhőt érek, de a Grohotis főcsúcsa után elfújja a szél az alacsony felhőket és még a nap is kisüt kissé. Érdekesek a fények, érdekes a táj, ha lenne gépem nem állhatnám meg fényképezés nélkül.

Babes sziklái (fotó: Őrsi Bálint)

Ellenőrző pont a Grohotis csúcson (fotó: Őrsi Bálint)

Ereszkedés a Grohotis csúcsról (fotó: Őrsi Bálint)

A következő pont a főgerincről való letérésnél posztol. Van náluk víz, fel is töltöm fogyó készleteim. Izó port hoztam magammal. Szólnak hogy második vagyok, negyed óra hátránnyal. Meglep. Hová lettek a többiek? Örülök a hírnek, de elteszem agyam egy hátsó zugába. A nehezebbik fele hátra van, koncentrálj magadra!

Könnyedén futok a csombékos mezőn, hiába szűnik meg a csapás. Ez jelentős előrelépés tavalyhoz képest, ahogy az is, hogy még nem érzek fáradtságot, tehát nem futottam el az elejét. A jellegzetes V alakú nyeregbe óvatosan ereszkedek le, lejtőt nincs módom itthon gyakorolni. Visszakapaszkodva már látszik Maneciu, a tározó és a falu feletti adótorony. Nem tűnnek olyan messzinek (alig 11 km), de az erdőben csalafinta az út. Sokat hullámzik és technikás. A pásztorszállásnál szekérre telepített frissítőpont akár a túra emblémája is lehetne.

Haragos felhők, szelíd vonulatok (fotó: Őrsi Bálint)

Gyephavason (fotó: Őrsi Bálint)

Szekérre telepített frissítőpont (fotó: Őrsi Bálint)

Figyelmemet némileg elvonja a készülődő vihar. Villámot nem látok, de gyakran dörög. Reménykedem, hogy dél felé elvonul, és a szél iránya alapján erre minden reményem megvan. A Tározó szélét elérve a szalagok egy bezárt kapunak vezetnek. Pár perc hezitálás után átmászok a magas kerítésen, bízva abban, hogy nincsenek kutyák. Minden csendes, csak a túloldali második átmászásnál sikerül kissé sután földet érni.

Legelő Maneciu felett(fotó: Őrsi Bálint)

Maneciu tározója (fotó: Őrsi Bálint)

Tartom a hetes átlagot, ez jó. 10 percre csökkent az előnye az elsőnek, ez még jobb. Csak épp most jön számomra a neheze. A Tatár-havasra hosszú, változó meredekségű gerincút vezet. Megteszek mindent ami tőlem telik, de hosszú szakaszokba bele kell gyalogolni. Tavalyhoz képest kb. fele idő alatt érek fel az emelkedő végét jelentő pontra, de volna még mit javítani. Csodálatos a délután. A lapos szögben sütő nap bearanyozza a hegyeket, és szivárványt fest a permetező esőfüggönyökre.

Délutáni fények a Tatár-havas felé (fotó: Őrsi Bálint)

Út a Tatár-havas felé (fotó: Őrsi Bálint)

Számításaim szerint a Gropsoarele gerincére még lámpa nélkül érek föl. Kissé elővesz a fáradtság, nem tudok kellőképpen felpörögni a síkabb részen. Reggelről ismerős lejtőn legurulva újra Valea Staninál vagyok. 40 perce ment el az első, mögöttem 2 órával van a következő. Idáig terveztem a hetes átlagot, ez sikerült is. Nekiveselkedek az utolsó, legkegyetlenebb emelkedőnek. Amíg lehet kocogok. Völgyhajlatban vezet az "út". A reggeli esőtől csúszós a talaj. Nem érzem a tavalyi ólmos fáradtságot, csak olyan, mintha nyársra húztak volna és lassan forgatnának a tűz felett. Minden jelnek örülök, ami a gerinc közeledtét jelzi. Először megjelennek a fenyők a bükkök között, majd átveszik a hatalmat. Később ezek is megritkulnak és órási sziklatornyok árnyékában kiérek a gyephavasra. Még egy kis kaptatás a borókabokrok között és elérem az ösvényt. Végre!

A lehanyatlott nap még vörösre színezi az ég alját, de már a sötét az úr. Zákányos-tető lábánál leszáll a köd. Nem olyan sűrű, mint tavaly, de a sötéttel együtt lelassít. Figyelni kell a jeleket. A fényvisszaverő lapok és a jelzések oszlopaira erősített villogó fények vezetnek. Átbukva a csúcson megerősödik az északnyugati szél. Jeges a lehelete, nem lehet elbújni előle. Szerencsére hamarosan megtalálom a letérést és igyekszem lefelé szélvédettebb helyre. Pár száz méterrel később kiérek a felhőből. A szél felhőket kerget a hideg holdfényben. Telet idézi az időjárás.

Réztorony turistaháznál tapsol a lelkes közönség. Alig öt km van hátra könnyű lejtőn. Nincs már miért sietni, kényelmesen kocogok. A faluban és a célkapuban minden csendes. Leállítom az órát (15:50) és bemegyek a tornaterembe szervezőt keríteni. Épp a maraton eredményhirdetése zajlik. Lefényképezik órámat, gratulálnak és leültetnek enni. Nem vagyok elégedetlen, jelen felkészültségem mellett reális az eredmény, és látom hol kell fejlődnöm.

Csukás ultramaraton 2013.

Pihenek, mosdok és lefekszek aludni. Bálint és Feri pár órával később ér célba. Ferit kicsit megviselte a kaland, de nagyobb baja nem lett.
Reggel még mindig viharos a szél és időnként esik. Elmarad gyerek futóverseny, így a díjátadó is előrébb kerül. Minden célba érkezőt egyenként szólítanak ki (22-en voltunk). Ezzel vége is a napnak. Elbúcsúzunk újdonsült ismerőseinktől és indulunk haza. Brassóba egészen szerencsésen jutunk el. innen is köszönjük mégegyszer a fuvart a versenyen önkéntesként tevékenykedő szimpatikus párnak!

Díjkiosztó (fotó: Őrsi Bálint)

Zákányos-tető és Gropsoarele a sportcsarnok udvaráról (fotó: Őrsi Bálint)

Linkek:

A verseny honlapja

További képek

Feri 2013-as beszámolója

Csukásról készített 2011-es képeim 

Grohotisról készített 2011-es képeim (1-16. kép)

Feri tavalyi beszámolója

Tavalyi beszámolóm

Csukás Ultra 2012

Köszönet a képekért Őrsi Bálintnak!

Előjáték:

Csütörtökön este rutinosan vettük birtokba az Ister megfelelő fülkéjét, hogy átaludjuk magunkat Brassóba. Reggel 40 perc késés birtokában Bálint megalkudott a kalauzzal, had maradjunk Predeálig. Az alkalmazott kenési indexe kedvező 0 lej volt. Az estig tartó holtidőt kisebb nagyzsákos túrával ütöttük el. Bejártuk a vízválasztó Predeáltól a Bucsecs sziklafaláig tartó szakaszát, majd lesétálunk Bustenbe. A táj kevésbé izgalmas, igazi szépségét a háttérképként megjelenő Keresztény-havas, Nagykő-havas, és Bucsecs adta. Említésre méltó Bálint szép ívű esése, mellyel igen látványosan vérző sebet produkál a térde alá.

Monarchia korabeli határjel a Leánykahavason (Fotó: Őrsi Bálint)

Vízválasztón a Bucsecs árnyékában (Fotó: Őrsi Bálint)

Tornyok (Fotó: Őrsi Bálint)

Busteniben beültünk egy kevésbé látogatott étterembe levesre és egy pizzára, amiből kettő lett, és futás, mert öt perc volt még hátra a vonat indulásáig. A pénztárnál irdatlan sor állt, ami arra késztetett minket, hogy hanyagoljuk a jegyváltást és minden mindegy alapon felüljünk az emeletes szerelvényre. Két megállóval később megérkezett az idegen nyelv szűz kalauz és mi a két pizzával a kezünkben elkezdtünk hadonászni, hogy miért is nincs jegyünk. Egy lány sietett segítségünkre fordítani. Bálint szemrebbenés nélkül felajánlotta a jegyek árával azonos összegű megvesztegetést, a lány szemrebbenés nélkül fordított, a vasutas szemrebbenés nélkül bólintott, és még a jegyár harmadát vissza is adta. Akciós korrumpálásban még nem volt részem. Utunk a brassói sörgyárig tartott.

Emeletes személyvonat(Fotó: Őrsi Bálint)

Leszállva a főút melletti buszmegállóba telepedtünk le és egy megüresedett pizzás dobozból alkalmi iránytáblát hegesztettünk Ciucas felirattal, várva minden V*lkswagen kisbuszt. Próbáltunk kapcsolatot is teremteni a szervezői telefonszámmal, sikertelenül. Fél órával a megbeszélt időpont után már gyanús volt, hogy stoppolás lesz osztályrészünk, így a következő helyi busszal elközlekedtünk Négyfalu végállomásig, hogy onnan a falu végére kigyalogolva fuvart szerezzünk Cheiáig. A végállomáson még rácsodálkoztunk a garázsban álló veteránkorú járművekre, aztán szedtük a lábunkat, hogy még sötétedés előtt autóba kerüljünk. Alig tettünk meg párszáz métert, mikor egy szemből érkező Mercedes kupé áttérve a mi oldalunkra lefékezett és hevesen gesztikulálva figyelmeztetett minket a falu felső végének etnikai összetételére és közbiztonsági helyzetére. Meggyőző volt, így hallgatva rá sarkon fordultunk és elindultunk a végállomáshoz stoppolni. Az elhangzottakat még egy motoros bácsi is megerősítette, így már tényleg életszerűnek tűnt a dolog. Gyaloglás közben minden arra járó járműre kivetettük hálónkat. Másodjára sikerrel jártunk, megállt az a kisbusz, ami Brassóban vett volna fel minket. Volt egy kis csúszás. Bedobtuk magunkat a raktérbe és megindultunk a versenyzői vénával megáldott sofőrünkkel. A korábban emlegetett falurészen 50-60 fős csoportok álldogáltak az út szélén, mindenfelé roskatag viskók, tábortűz. Egy Kusturica film élő díszlete rezesbanda nélkül.
Néhány merész előzéssel később megérkeztünk a rajt-cél helyszínt biztosító tornacsarnokhoz. Némi nézelődés után előkerítettük a főszervezőt és informálódtunk. Megtudtuk, hogy zuhanyzó az nincs, nem is lesz és meglepődött, mikor mondtuk, hogy a tornaterembe aludnánk. Szép kilátások.. Végül az emeleten találtunk egy relatíve csendesnek tűnő zugot, ahol lepakoltunk és nekiálltunk a nevezési procedúrának. Gigantikus, lassan haladó három sor állt, mely előtt még a hiánygazdálkodáson nevelkedett embereket is megemelték kalapjukat, de mi rendezői segítséggel a rövidebb utat választottuk, sokat rontva népszerűségünkön.
A tájékoztató nem tartalmazott sok újdonságot, ellenben újra tudatosult bennünk, hogy a Zákányos-tető mászása 82 km-nél (4km, 900m szint) fel fog érni egy becsületsértéssel.
Lefekvés előtt szennyeződésáthelyezést végeztünk testünk irányából a csap felé, aztán elnyúltunk a padlón. Aludni csak szakaszosan és keveset tudtunk az égő villany és a csapódó bejárati ajtó miatt. Sátor bizony elkélt volna.

Túra:

Csukás ultra nagyobb térképen való megjelenítése

Kissé kenődött fejjel álltunk rajthoz. Ferinek mosolyogva mutattuk hova kell utoljára felmászni, had örüljön ő is. Bálint némileg kilógott a sorból susogós melegítő gatyájával, fényképezőjével és almazöld Kazinczys pólójával. Nekem már ekkor lemerül a kézi gps-em első adag aksija. Feri fényképeszkedett a közelebbről nem megállapítható fajú kabalával és elrajtolt a mezőny.

Feri és a kabala (Fotó: Őrsi Bálint)

Valahol az első harmadban közlekedtem, időt hagyva a bemelegedésre. A közelmúlt béli beteség visszafogottságra intett egyébként is. Arra számítottam, hogy 35-40km tájékától lehetőség lesz feljebb kapaszkodni a ranglétrán, mivel a többségnek nincs tapasztalata hosszú távon. Már az elején feltűnt, hogy a helyi erők lazán értelmezték az útvonalkövetés fogalmát, de a szervezők is tisztába lehettek ezzel, mert a legrövidebb nyomon vezették az útvonalat. A Bonkutai-hágóig (11km) nagyjából beállt a mezőny.

A Csukás-hegység tavalyhoz hasonlóan most is hozta formáját. A szürke, felhős idő ellenére is fantasztikusan néztek ki a konglomerátum sziklaalakzatok. Bratocsa-hágóig sok kirándulóval találkoztunk, akik láthatóan nem tudtak mit kezdeni velünk. A magasabb régiókban viszonylag hűvös volt az idő, jól jött a hosszú nadrág hosszú ujjú póló összeállítás, lejjebb azért nap közben melegem volt. A csúcs után második garnitúra gps aksim is lemerült. Gondoltam majd este bevetem a lámpa pótelemeit, mert féltem az éjjeli keveréstől.

6-os ellenőrzőpont (Fotó: Őrsi Bálint)

Sziklák a Csukásban (Fotó: Őrsi Bálint)

Látványos sziklaalakzatok a Csukásban (Fotó: Őrsi Bálint)

Leérve a hágóba elváltam a Bonkutai-hágóban megismert Istvántól és egyedül indultam a Grohotisnak. Hamarosan köszöntöttem tavalyi szálláshelyünket és a közelében lévő pontot. Eddig 8-9 közötti átlagot hoztam, az eltelt 33 kili alatt a szint 40%-át letudtuk. Innen elméletben egy hosszú, jól futható szakasz követkett a tározóig. A Grohotis főcsúcs utáni pontig ment is minden terv szerint. Kezdtem megérkezni a gyorsabban induló sporttársakra, rendeződött egy kisebb huncutkodása gyomromnak, pulzustartományom tartottam és a nap is kissé kisütött. Szóval minden szépen alakult.

Ne fuss gyorsan, mert baj lesz! (Fotó: Őrsi Bálint)

Kaptató a Grohotis főgerincre, háttérben a Babes (Fotó: Őrsi Bálint) 

Kilátás a Grohotis csúcsról (Fotó: Őrsi Bálint)

A főgerincről való letérés után változott a terep kijárt murvás út helyett alig járt, vagy nem létező ösvény nehezítette a haladást. A csombékos legelők főleg a bokát vették igénybe.

Egy kisebb elkolbászolás után visszaelőzött a ponton megelőzött három kartárs. Egy meredek nyeregbe leereszkedés-kikapaszkodás után újra felfejlődtem rájuk és együtt haladtunk egy darabig. Vizem szépen kifogyott, frissítőpont még sehol. Nézelődtem hol lehet működő forrás, de csak satnyák voltak. Végre valahára egy domb mögül feltűnt egy pásztorszállás és egy szekérre telepített frissítőállomás. Kisebb sokkot kaptam, hogy papír szerint 43km-nél járok. Ez alig hatos átlag én meg a beleimen taposva futok.

Kikapaszkodás egy kemény nyeregből (Fotó: Őrsi Bálint)

Frissítőpont a szekéren (Fotó: Őrsi Bálint)

Kissé lelombozva indultam tovább besorolva a társak mögé. Beérve az erdőövbe kilátás nem volt, befelé  figyelve futottam. Annyi emlék maradt innen, hogy néhány pásztor egy kádat vonszoltatott lovakkal, kerék nélkül. Ez biztos, hogy nem álom volt.

Valószínű elírhatták a távadatokat, mert a vártnál hamarabb értük el a tározó felé tartó kanyargós murvás utat. A társaság szemrebbenés nélkül élből levágta a hajtűkanyarokat, vesztére. Az egyik kanyarban a jelzés több kanyart megtakarítva az erdőn át vezetett, de csak az látta aki követte az útvonalat, így újra némileg eléjük kerültem.

A balkáni hangulatot árasztó Maneciu tározóhoz egyedül érkeztem, az előttem lévő még épp falatozott.

Maneciu tározó (Fotó: Őrsi Bálint)

Csak leveshez volt gyomrom, húsos tésztára és szilvás-gombócra ránézni sem bírtam. Bezzeg a célban másnap  már a maradék makaróni is jó volt. Levesezés közben vörös riasztás lépett életbe, így haladéktalanul továbbálltam megfelelő susnyást fürkészve  Egy szerpentinen indultunk fölfelé. Sok esélyem nem volt elbújni, jobb híján egy beton támfal tetejére téve táskám annak lábához telepedtem az út alá. Több sem kellett a túloldalon legelésző kecskéknek, megtámadták a táskám. Egyszer egy tehén már megette egy pólóm, több áldozatot nem kívántam bemutatni az állatvilág jóllakásának oltárán. Odavágtam közéjük egy méretes követ. A nyáj erre visszavonult az út túloldalára és vádló tekintettel figyelt.

Továbbiakban hosszú, ritkán futható emelkedőjű murvás úton haladtam magányosan. Vissza is fogtam magam, mert kissé vacakolt a gyomrom, meg tartalékolni akartam az utolsó emelkedőre. Egy jó óra múlva beértem az előttem haladó kollégát aki fájlalta térdét. Vele volt Johnny Walker a kutya is, önszántából. Hamarosan utolért a korábban elhagyott trió és abból két emberrel megindultunk nagyobb tempóban fölfelé. Vizem két óra után megint kifogyott. A többiek is hiányt szenvedtek, ezért egy arra járó terepjárós társaságot lejmoltunk le. Sötétedésre értük el a frissítőpontot és a gerinc vízszintesebb részét.

Újra futásra váltottunk a könnyű murvás terepen. A távolban már ott sötétlett a Zákányos-tető sziluettje. Bekapcsolva lámpám elég gyöngén muzsikált, szerencsére a mögöttem haladónak remek szórt fényt adó lámpáját tudtam hiénázni a rétig. Jó kis masina volt, elsínylődnék egy hasonlóval. Keresztváron posztoló rendőrökkel találkoztunk, akik adtak egy kis bubis ásványvizet. Ez valami felemelő volt. Tatár-hágótól a reggelről ismerős terepen zúztunk a rétre. A ponton kicseréltem elemeim, kapkodva ettem pár falatot, hogy együtt mehessek a többiekkel. Nem esett jól, citrom kellett volna, vagy kenyér, de előbbi a Grohotis óta nem volt, utóbbi pedig egyáltalán.

Némi hezitálás után a domborzati profilhoz híven bekeményített a kék háromszög állva legelő meredekségig. A Mátra115-ön a Sóbánya-patak völgyi zöld háromszög ehhez képest bársonyos női kéz simogatása. Fokozatosan lemaradtam a többiektől, irigyeltem az egyikőjüknél lévő botot. Erőtlennek éreztem magam, néha meg kellett állni szuszogni, de enni nem kívántam. Csiga lassúsággal értem el az erdőhatárt.
Innen már csak egy rövidebb meredek szakasz várt, lehetett volna gyorsulni, de szó szerint csak szédelegtem. Az utolsó meredélyen elfeküdtem pihenni és ásítani színeset. Egy kicsit jobb lett tőle, a következő emberrel gyalogoltam tovább. A faluból tűzijáték hangjai hallatszottak, talán a győztesnek szólt. Fent a tetőn megérkezett a köd, hideg volt, alig láttunk az orrunkig. Már épp tanakodtunk, hogy nem mentünk-e túl a leágazón, mikor halvány fényt pillantottam meg. A pont volt az. Innen ereszkedni kell csak. Hamarosan mozgó fények tűntek fel balról. Korábbi társaim voltak, kissé elkavartak a tetőn. Kiérve a ködből futásra váltottunk, de gyomrom piros lapot mutatott fel, félreálltam öklendezni. Semmi nem jött, de jól esett. A fáradság mehetett a gyomromra. Továbbiakban nem erőltettem a dolgot, bár futható lett volna a terep, kényelmesen lesétáltam a faluig, onnan pedig bekocogtam a célba. Órám a falu előtt lemerült. Nem volt szerencsém az asikkal ma. A késői érkezés ellenére a célban tapssal fogadtak, egyből a nyakamba akasztották az érmet és gratuláltak.

Utójáték

Bent a tornateremben teljes csend honolt. Fél órát aludtam egy padon, aztán lecsutakoltam a csapban és szétterültem. A teljes szétfolyásban csak bőröm és a hálózsák akadályozott meg. Bálinték valamikor hajnalhasadtakor érkeztek. A délelőtt lazulással, kaja után kajtatással telt. Az eredményhirdetés és pólólejmolás után kisétáltunk a főútra fuvart vadászni. A hármas stoppolás zsákutcának bizonyult, így Bálint elindult kissé följebb vadászni. Ferivel két perc múlva levadásztunk egy utolsó szériás 1310-es dákót egy idősebb párral. Ez a sofőr is lendületes volt, csikorgó kerekekkel vettük a kanyarokat.

Bálint csak jóval később szerzett magának teherautós fuvart, addig mi vásároltunk, ettünk, és besétáltunk az állomáshoz. A vonat indulásáig hátra lévő öt órát egy kis városnézéssel és a Cenki Brassó felirat meglátogatásával hidaltuk át. Nagyzsákjaink mellett a szatyorban cipelt szemetünk is figyelemfelkeltő volt.

Régi városháza Brassóban (Fotó: Őrsi Bálint)

Brassó óvárosa madártávlatból (Fotó: Őrsi Bálint)

Lefelé a Cenkről (Fotó: Őrsi Bálint)

Visszafelé akciós pizzát szereztünk, egy egész elegáns étteremből. A sütési időt megjelenésünk miatt inkább kint töltöttük el, és a fogyasztás is a sétálóutca egyik padján zajlott. A vonaton aztán ismét az alvásé volt a főszerep, melyet a vasúttársaságok jó 80 perces késéssel támogattak meg.

Linkek:

További képek

A túra honlapja

Feri beszámolója

4 nap 4 hegység 2011. október 30. vasárnap 2. nap

4 nap 4 hegység 1. nap

Csukás-hegység

4 nap 4 hegység második nap nagyobb térképen való megjelenítése

Hajnalhasadta előtt ébredünk, hogy kihasználjuk a világosság minden percét. Némi ereszkedés után elmellőzünk egy délre kiágazó oldalgerincet. Ez a Tatár-hágó. A Google Earth-öt nézegetve fedeztem föl, ha egy km kitérőt teszünk, akkor a német kereszteslovagok által emelt egykori kersztvár romjait nézhettük volna meg, mellette első világháborús temetővel. A határ valaha a környéken húzódott, és itt haladt el a Bodzavámot Slonnal összekötő út. 

Lesétálunk a Bonkuta (Boncuta) hágóba, ezzel hivatalosan elhagyjuk a Bodzai-havasokat, átlépünk a Csukás-hegységbe. Erős emelkedő kezdődik először bükkösben, majd fenyvesben. Kiérve a gerincre a fák között időnként megmutatja magát a szemközti sziklás gerinc. Kiérünk a havasi rétre és fölkepesztünk a nyeregbe.

Bonkuta-hágó (fotó: Pap Gábor)

Kontrasztok (fotó: Pap Gábor)

Hegycsúcs a fák közül (fotó: Pap Gábor)

Gropsoarele nyerge felé (fotó: Pap Gábor)

Visszatekintés a völgybe (fotó: Pap Gábor)

A jelzés elágazásban már látszik a Csukás fő tömbje a Sziklavárral, alatta turistaház. Gondosan elrejtjük a táskákat, teszünk egy kitérőt a Gropsoarele és a Zákányos csúcsára. Itt is szép szikla-alakzatok várnak ránk. Az előbbi csúcson furcsa fémbódék állnak, rendeltetésük ismeretlen. Látványos a Zákányos-tető és a Réz-torony is. A konglomerátum sziklákat kerekdedre koptatta a szél és az eső lágy, mesekönyvbe illő vonalakat kölcsönözve a csúcsoknak. Néhány maci kupac sorakozik az úton figyelmeztetésül. Az gerinc végén kimászunk az utolsó csúcsra és megtízóraizunk. Visszafelé több kirándulóval is találkozunk. Vasárnap van, szép idő. Kicsit meglepődnek, hogy melegítőnadrágban füles szatyorral a vállunkon vagyunk.

Fémbódé a Grosoarelen (fotó: Pap Gábor)

Jelzés (fotó: Pap Gábor)

Kilátás (fotó: Pap Gábor)

Pihenő. Szemben a Zákány-tető (fotó: Pap Gábor)

Látkép a Zákány-tetőről (fotó: Pap Gábor)

A táskák sértetlenek, mehetünk tovább. A turistaházig taró erdős szakaszon kevés a kilátás, de aztán kilépve a fák közül szembe velünk feltűnik a Sziklavár csodás tornya. Kihagyjuk a turistaházat, egyből a csúcsra törünk. Bálint nem találja egyik flakonját. Ez nem jó, eddig voltak források, de gondolni kell a jövőre. Két liter nem lesz elég. 

A Sziklavárra sajnos nem lehet fölmászni. A Csukás-csúcson rengeteg a kiránduló, köztük brassói magyarok is. Épp ebédidő van. úgyhogy elővesszük az elemózsiát és főzünk egy teát is.

Megkerül Bálint flakonja.

Úton (fotó: Pap Gábor)

Sziklavár II. (fotó: Pap Gábor)

Alakok (fotó: Pap Gábor)

Letekintés a völgybe (fotó: Pap Gábor)

Pletykás asszonyok (fotó: Pap Gábor)

Csukás-csúcs (fotó: Pap Gábor)

Lefelé a sziklák minden fordulással új arcukat mutatják meg nekünk. Az út könnyű, gyorsan haladunk, csak a vizünk fogytán. Áfonyakaszáló helyiekkel találkozunk, akik tápos zsákba gyűjtik a levágott növényt. Mire kellhet nekik? Mielőtt leereszkednénk a Csukást és a Grohotist elválasztó nyeregbe kimászunk a Szfinx nevű sziklára. Élvezzük kicsit a napfényt, aztán befut két helyi túrázó. Van náluk térkép, amin részben rajta van a holnapi útvonal.

Sziklavár, mögötte Zákányos-tető (fotó: Pap Gábor)

Gólem a környező sziklákkal (fotó: Pap Gábor)

Mint egy mesében (fotó: Pap Gábor)

Megvolt a Csukás, meglesz a Grohotis? (fotó: Pap Gábor)

Míg mi a sziklán üldögéltünk végeztek az áfonyások és utolérnek minket. Fejenként két darab 30 kilós zsákot cipelnek. Nem is értem hogyan bírják. Aztán látjuk, hogy a szerpentin tetején ledobják a zsákokat, gurul amíg gurul, majd követik tökön-babon át. Őket sem ejtették a fejükre.

Az út előtti réten egy esztenánál végre van víz. Éppen csak csordogál a forrás, de nekünk elég. A napi terv idáig szólt, de jó két óránk van sötétedésig, megyünk tovább.

Naplemente a forrásnál (fotó: Pap Gábor)

A főút keresztezéséné kukák sorakoznak. Az biztos, hogy ez a leg maciveszélyesebb hely. A megyehatár emlékművére jelzés és nyíl van fetve: Predeal 10 óra. Furcsa lenne, ha lenne továbbra is jelzés ebben az elhagyatott kevésbé látványos hegységben, Wikipedián még románul is csak 1 ondat volt róla. A tíz óra, meg kissé optimista. Na mindegy, lényeg hogy köszönthetjük egymást a méltán híres és közkedvelt Grohotisban. Fürkésszük a sátrazásra alkalmas helyeket, de nem akad. Én a fahatár szélén aludnék szívesen, ha van esztena azt is kipróbálnám. Mire elérjük az első rétet már szürkülik. Ház sehol, van viszont tűzrakó hely és forrás. Maradunk. Fa van bőven, jókora tüzet rakunk. és a vízbőségben megengedünk magunknak egy jeges alvázmosást.

Linkek:
További képek
4nap 4 hegység harmadik nap
Információk Keresztvárról
Csukásról a Wikipedián
Csukás-hegység térkép