Vadrózsa 160. 2016.09. 10-11.

A rajt után olyan érzésem támad, mint Roki elején: Még nem perzsel a meleg, de ott lappang körülöttünk és hamarosan lecsap. Jó lesz vigyázni. Óvatosan pakolgatjuk lábainkat Tincával. Ha nem is gyorsan, de ütemesen peregnek az események, alig egy óra a Somlyó. Gyors találkozás Ildikóval, következő majd Galyán. 

Jóval kevesebb idén a szalagozás jól jönnek az emlékek. Nem sok szó esik, mindegyikünk csendben elmerül az utazásban, így ballagnak a kilométerek. Alig egy-egy vad riad fel lépteink zajára. Idén feltűnően csendes minden, csak a szajkók veszekednek a fákon. 

Komisz ez a meleg: precíz frissítéssel és fegyelmezett futással is elmaradunk a tavalyi időmtől, pedig volt abban tartalék bőven. Vajon van esély sötétedés után gyorsulni? A terep miatt aligha. 

Sára Petivel Isten hálása tetőnél találkozunk először, majd Havason ér be végleg. Nagyon fürgén mozog, nem is értem miért marad, bár örülök a társaságának, ellentétben a tengernyi rovarral. Ők jó lenne ha távoznának, de csak a napon állnak odébb. Mindenkinek jut egy saját kis felhő. Hol a fülünkbe, hol az orrunkba, hol a szemünkbe csapódnak bele.

Thold Tibi már vár minket bringájával a Világos-hegy tetején. Iszok egy korty sört, de még ez is fejbe vág, így a továbbiakban a biztonság kedvéért csak a saját alkoholmentes változatot fogyasztom. Tinca bejelenti, hogy ő visszavesz a meleg miatt, de láthatatlanul az egész társaság lassít, így együtt maradunk. 

Minden erőfeszítés ellenére rosszabb idővel érünk Mátraszentimrére, mint tavaly. A koreográfia hasonló: gépi leves, alkoholmentes sör, majd a falu szélén bebújás a bokrok hűvösébe. Feltűnően hamar érem be a többieket, de lelassítok, mert ez a vágta túl sokat kérne tőlem.

Lajosházán megy a Sej-haj Rozi, Vasárnap kirándulunk… ... pedig szombat van :) Fejemet ellepi a forróság. Testem öntené magából a meleget, de nincs hova. Átmeneti felfrissülést csak a Mátrafüredi kút hoz. Kékesre emelkedve fokozatosan enyhül a levegő, fent már egész tűrhető. Hamarosan beér minket Kiss István is. Kicsemegézem depós csomagom, aztán szaladok a többiek után. Kezd kijönni gyávaságom a lejtőkön, Sombokornál alaposan elnyúlok a többiektől. Már elengedtem magamban, hogy lejtőn valaha is feljavulok, inkább laposabb részeken kompenzálok. Jól esik az északi oldal hűs árnyéka. Falatozunk egy jót Olcsák Józsiék társaságában Rózsaszálláson, és irány a tavalyi kedvenc szakaszom Domoszlói-kapuig. Idén nem esik olyan jól, de ebben én is hibás vagyok: nem eszem időben és leesik a vércukrom egy jó kis gyomor összeszűkülés kíséretében. Peti és István még megvárnak minket a ponton, de elküldöm őket. Fel lehet innen állni, de ahhoz idő és akarat kell. Leerőszakolok egy csokit, némi sósat és iszok egy nagy adag vizet, hátha a kiszáradástól vagyok álmos. 

Induláskor még látni a szürkületben, de már kell a lámpa. Lejjebb a piros sáv-piros kereszt elágazásban kicsit lamentálunk az irányon. Jó lett volna egy megerősítő szalag, mert jel az bizony nincs sok. Szerencsére beugrottak a régi emlékek és a csevicéig nincs navigációs probléma. A javulás apró jelei mutatkoznak, de kell még 1-2 alkalom, mire újra tudom indítani a gyomrom. Bevetem a gyömbért is, ez is egy lépés a helyes irányba. Petiék ütemesen gyűjtik az előnyt. Te jó ég, hol tartana már, ha nem vesződik velünk 60 km-t?

Sasváron újabb gyomorindítás, aztán nekikenjük magunkat a Lipótoknak. Ólmosak a lábaim, nincs meg a dinamika. Elvitte a meleg. Galyán újabb találkozás Ildikóval. Fizikailag megviselt vagyok, de mentálisan még ép. 

Összefoltozzuk magunkat amennyire lehet a maradékra. Galyavár lejtője nem kímél, dobok egy nagy hátast összetörve a telefonom kijezőjét. Járulékos veszteség. Smiró Feri útja kicsit rövidebbnek tűnik mint tavaly, ellenben a zöld sávval. Nehezen akart Szorospatak eljönni. Megint falatozunk egy nagyobbat, Ágasvár úgyis elkéri a magáét. A piroson visszavált lámpám takarékra. Ejnye, hisz teljesen feltöltöttem otthon! Ágasvár csúcsa alig akar elérkezni. Azzal vígasztalom magam, hogy most könnyebb, viszonylag gyors szakasz jön Szentimréig. Persze, csak nem kellene eltévedni. Hutahely után viszont sikerül. Végig a dózeren voltunk, balról a patakvölgy. Utólag sem tudom rekonstruálni hogyan lyukadtunk ki a Mátraszentistváni síparknál. Mit volt mit tenni, nyeltünk egy nagyot és a zöld sávon átmentünk Szentimrére. 

Lelkes pontőrök fogadtak bennünket, de bennünk egy csepp sem volt már. Gépszerű lényekké sorvadtunk, akiknek beprogramozták a célt. Monotonitásunkat a hajnal töri meg, újra életet lehel belénk, legalább is a szellemet illetően. Az erő a Zám-patakban úgyis másodlagos, ide lélek kell! Meglepő módon sokkal könnyebb, mint tavaly. Egyszer még az is lehet, hogy út is lesz, de addig még sokat kell sarlózni a “a felelős erdőgazdálkodás” keretében megnyomorított részen. Az erdőbe érve már csak a kövekkel és avarral kell birkózni, a Sóbánya-patak völgye pedig egészen kijárt. Nagyokat fújtatva küzdöm magam a Múzsláig, pedig a pulzus rég leesett már. 

Csipiéknél nem zavarunk sokat, inkább döcögünk lefelé Szurdokpüsüökibe. Összességében jobb állapotban vagyok, mint tavaly, de már nagyon kell koncentrálni a mozgásomra. Lent a ponton magunkhoz vesszük az utolsó szakaszra szükségeseket. Bár a faluban lehetne kocogni a síkon, már egyikünk sem erőlteti. Újra meleg van. Elmorzsoljuk a maradék hegyet, aztán amilyen gyorsan csak lehet leereszkedünk Rózsaszentmártonba. Kicsit hiányoznak a szalagok a dózerutas elágazásban, de itt is segítenek az emlékek. A falu felé vezető hosszú egyenes már a kutyának sem kell, de nem lázadunk, túlesünk rajta és ha kissé megtépázva is, de célba érünk.

Linkek:

Túra kiírása TTT-n

Túra honlapja

Traxpace

Vadrózsa 160. 2015.09. 12-13.

Csakúgy, mint tavaly, idén sem vagyok top formában szeptemberben. De azért most bevállalom, erőnlétemhez igazított gombaszedő tempóban. Sajnos Tincának utolsó pillanatban le kellett mondania a túrát így végül négyen utaztunk Jucus autójával. Érkezésünk hajszál pontos, egyből indulhatnánk, csak én örökké szöszmötölök valamivel rajt előtt, így bő 10 perccel a tömegrajt után kezdem meg a kirándulást. 

Nyálkás az idő, de sejthető, amint felszáll a pára igazi vénasszonyok nyara fog kerekedni. Letérve az aszfaltról cipőm elnehezül a sártól. Nem nagyon de már elszoktam az ilyentől. Kopasz-hegy oldalában érem utol a mezőnyt. Egy-egy jó szó, az ismerősökkel, csak úgy kutyafuttában. Talán a célban lesz idő élményeket csere-berélni. 

Somlyótól Széleskőig Koppánnyal beszélgetünk, aztán beér Nosza Gabi is. Már Patai Mátrán említette milyen szép a bányató, és valóban, bár most nem fürödnék benne. 

Hamarosan szétválunk, egyre hosszabb szakaszokon maradok egyedül. 

Eszter-forrásnál nagy örömömre van izó. Csomagom önerős teljesítésre optimalizáltam (elsőre mindig fő a biztonság), csak épp a kiporciózott izót hagytam otthon. Volt is izgulás, mert olyan ez nekem, mint Sámsonnak a haja: ebben van az erőm. 

Szóval betermelek a löttyből. Eddig keveset ittam, nem kellene kiszáradással kezdeni a napot. Beérem Kurunczi Nándit, a mezőny elejét. Még 1-2 kilométer talán Kovács Ádám(?) társaságában aztán végleg egyedül maradok. Sebaj, élvezem a felszakadó pára által nyújtott drámai látványt, majd a zöld sávtól a cikázó sokféle vadat. Aláfestésül szarvasbőgés hallatszik. Juj de giccses :)

Havas mászása botokkal soha nem okoz gondot. Üdvözöljük egymást Gyurival és a gyerekekkel, ma még találkozunk Parádóhután. Elvinné a lámpám, mert szerinte világosban odaérek, de én nem vagyok ebben olyan biztos. 

Fajzatnál már magabiztosan mozgok a zöld kereszten. A nyiladékban ütögeti tarkómat a nap, hátra is fordítom simléderem. Tibit Világosvár derekánál érem, épp a bringával bajlódik. Szép dolog lesz feltalicskázni, nem irigylem érte. Régen jártam erre ebből az irányból, a sáncok innen sokkal jobban érzékelhetőek. Tót-hegyes oldaláig folyamatosan, de szelíden emelkedik. Világ zajától távoli békés hangulatú e szakasz. Kunföldeket beborította az őszi kikerics, igyekszem nem eltaposni egyet sem. Rátérek újra a zöld keresztre és gyorsan lerongyolok a nyeregbe. Kicsit bizonytalankodom a zöld sáv irányát illetően, de kis tököléssel megvan az út. Feljebb a vadászkunyhóra kiakasztott piros vödör hiteti el magáról, hogy bólya, majd Bagolyirtáson megint lamentálni kell. Boszankodhatnék a pár percek miatt, de értékes emlékek ezek. Jövőre rutinból megy majd.

Mátraszentimrei részidőm nem valami dicsőséges, de fáradtságot sem érzek. 40 perces előny él emlékeimben, ebből sokat eltapsolok. Gépi leves sok tésztával, mellé lecsúszik egy alkoholmentes sör a depóból, mehetünk. 

Indulás után egyből érzem, hogy nem kellene sokáig húzni a könyvtárazást, így mindjárt az erdőszélen bebújok a bokrok hűvösébe, ekkor látni vélem Jucust kocogni a falu felé. Hű, jól belassultam, de Füredig könnyű a terep, lehet neki ereszteni. Szedem is a lábam, csak épp a sárga sáv kiágazását nézem be, majd a Cserkő-bánya melletti réten keresgélem a jelet.. Végtére is megvan a Kozmáry kilátó, lehet indulni a Kékesre vezető hosszú emelkedőnek. Már délutániak a fények, de elég meleg van. Figyelek a pulzusra, itt egy fölösleges keménykedés később sokba kerülhet. Sombokrok szegélyezik az utat, rogyásig terméssel. Meg-megállva szemezgetek belőlük, jól esik kissé savanykás ízük. 

Kékesen bedobom a söröm, válogatok ezt-azt a csomagból és boszankodom, hogy a hosszú pólóm nem küldtem ki. 120-nál ott a dzseki, de naplemente után addig fázni fogok. 

Leügetek a félhomályba. A pontőrökkel nagyjából egy időben érek Rózsaszállásra. A kocsi minden kellékkel együtt az út szélén áll, de a becsület kedvéért befutok a házhoz.

Számolgatom az időt, mikor kell lámpát kapcsolni. Domoszlói kapuig jó leszek, utána minden perc ajándék. A lefelé hajló nap fényében átölel az időtlenség a gerincen. Nem erőlködök, csak amennyire éppen szükséges.

A pontra bő fél órával sötét előtt érek. Ha meghajtom, még Óhutára érhetek lámpa nélkül! Ebben a terep segítségemre van. Sárga keresztig gurulok, emez viszont csalfa. Eleinte bedőlt fák és tarvágás lassít, aztán egyre kevesebb a fény. Rég elő kellene venni a lámpát, de sajnálom rá az időt, hiszen itt a falu, a szélén meg a csevice. Akarnokságomért eltévedéssel fizetek, a falu rossz végén kötök ki. Bringás gyerekek igazítanak útba. 15-20 perc késéssel érek a Medveczki családhoz. Kár volt érte... 

Gulyáslevessel feledtetik velem az iménti baklövést, jó hangulatban futok tovább. Bozótos kacskaringós út vezet a nyeregbe, közben átgondolom mi vár még. Egyre erősebben mondja belül egy hang, ez a túra Sasvártól kezdődik. A nyeregben kicsit lamentálok, de aztán beugrik, hogy a dózerút túloldalán a fiatalosban folytatódik a jelzés.

Sasváron optimistán azt jósolják 4-re célba érek. Szép idő, de esélytelen. Ne tippelgessünk. Sötétben lassulok és ott van a Zám-patak, a sötét ló. 

Galyatetőig egyenletesen botozok föl. Pulzusom esik, de erőben még bírom. Csodálatosak a csillagok, öröm az égre pillantani. 

Az átadás előtt álló turista centrumban nagy a sürgés-forgás, full service van, pedig egyedül vagyok a többiek jóval utánam. Feldob, hogy beleléptem a 100. kilométerbe, jöhet a melósabb 60.

Kék keresztig rutinosan mozgok. Megállapítom, hogy Galyavár sáncai (is) jobban láthatóak ebből az irányból. Le a lejtőn, rá a hat éve egyszer járt útra. Lassú, még a síkabb rész is. A sötétből egy juh, vagy muflon kinézetű anyajószág és porontyának alakja bontakozik ki. Azt hittem haluzok, de a célba más is beszámol róla. A kaptató tetején régen valamilyen sárga jelzés vitt a kilátóhoz. Elő is veszem a térképet bebiztosítani magam. Kiérve a dózerre megállít egy félrészeg terepjárós, tudakolva merre tartok. A kilátó hallatán mindenáron ellenkező irányba akar küldeni. Annyira hülye, hogy nem lehet meggyőzni. Jobb híján két lépés erejéig úgy teszek, mintha hallgatnék rá, aztán amint gázt ad, megfordulok. Kb. 300 méter és a ponton vagyok… 

Vinattival beszélgetünk pár percet, de hűvös van izzadtan, ideje indulni. A zöld sáv felső fele lassú a sötétben, az aszfalttól lehet ügetni tempósabban. Szorospatakon a Mátra 115-ről ismerős helyen keresem a pontot. Benyitok, a házba, de hamar rájövök, hogy nem nyert. 

Egyre kényelmesebb vagyok a pontokon, az előny birtokában ráérősen eszegetek. Ezzel csak az a baj, hogy induláskor rettenetesen remegek. Muszáj futni egy darabig az emelkedőn is, hogy hőt termeljek. Ágasvár biztosítja a temperálást. Tippelek melyik csúcson van a pont, tévedek az elsőn. 

Leereszkedve a házhoz óvatosabbra váltok. A zöld négyzeten nem jártam, nem akarok eltévedni. A patakig szépen le lehet kocogni. A mederben és felfelé már gyaloglásé az úr. Odalent életemben először találkozok borzzal. Alig egy karnyújtásnyira állunk egymástól. Kicsit szemezik velem, aztán átsurranva a patakon eltűnik a fák között. 

Szentimrén a leves és a söröm nagyon jól jön, vágytam rá, ahogy kabátomra is. Az indulás már gyötrelmes, de erőltetem a kocogást. Úgy érzem elfogyott az erő, innen már csak lézengek szórva a drága időt. Szentkútig szintén óvatos vagyok, a kör jelzéseket is régen jártam, onnan viszont Keresztesig sima ügy.

Likas-kő pontőrei azzal fogadnak, hogy már nagyon vártak. Kölcsönös! Felfelé a piros kereszten egy helyen kicsit keresem a jelet, de ez már inkább a fáradtság számlájára írható. Felérve Nyikomhoz minden erőmmel szalagot, vagy fújást keresek, mert nem ismerem a dózer kiágazását. Találok egy fára fújt nyilat, de ott két útnak nem nevezhető nyiladék van. Zsolti nem lehet ilyen szenyó! Keresgélek jó darabig, aztán úgy döntök ha ez a kiágazás ha nem, én nem vagyok hajlandó itt lemenni. További 100 méter múlva látok egy hasonló nyilat, aztán megint. Oké, akkor ez erdészeti jel lesz. Az Ólom-tető aljában megvan az út, szépen kiszalagozva. Kissé sarasabbra vált a terep, de lehet haladni. Nem ringatom magam álomba, jönni fog az a feketeleves, csak a szalagozás legyen jó. Az jó, minden más büntetés. Nem sorolom fel, mi volt az út helyén, úgyis kihagynék valamit. Hajnali 4-5 körül olyan ez mint a verés. Zsolti, nem szerettelek ott! :) Végtelennek tűnik mire átvergődök az írtáson, de ezzel csak a szederindás-csalános susnya vált át bokaforgatós köves avaros faágas halmazra. A bólyánál 1-2 percet keresem a kódot, de nincs, így megyek tovább. 

Abban reménykedem, hogy az már a vadetetőnél leszünk, de Roli lehűt, még menni kell. 

Lassan botorkálok. A derengő ég alatt meglep az álmosság. Nehéz nyitva tartani a szemem. Igyekszem nem lefelé az utat nézni, mert akkor az egybefolyó képnél beugrik egy emlék, és elkezdődik a vetítés. Végre valahára elérem a zöld háromszöget. Rédei Zsolti forrásnál teszem el a lámpát. Ahogy világosodik, úgy ébredezek én is. A Múzslára már tiszta a fejem. 

Ábris az igazak álmát alussza, fel kell keltenem igazolásért. Már csak 15 kili. Nehézkes lefelé a kocogás, nem szeretem a motorosok által megtépázott utat. Erőltetni kell, gyalog nem haladok. A kilátás kárpótol minden nehézségért. Reggeli napfényben fürdenek a hegyek, lejjebb pára ül a Zagyva-völgyében. 

Elérve az iskolát Rédei Zsolti integet, háza kertjében van a pont, épp az iskolával szembe. Leüök inni egy frissen főzött kávét. Beszélgetünk, miközben mellettünk kismacskák játszanak a verandán. Nem is akarnék továbbmenni, az iskola miatt a célérzet is megvan. Nehezen de ráveszem magam a folytatásra. Bele a teljesen ismeretlen 8 kilibe. A jelzetség Nagy-Hársas csúcsáig jó különösebb izgalom és kilátás nincs. 

Toronyba sem lehet felmenni, bár ha lehetne sem akarnék. TIbinek osztom kicsit az eszet, -hiába már fáradt vagyok- aztán elzötyögök a falu felé. Kellemes kilátás fogad, dzsekim már meleg, de nem érdekel. Ritkulnak a jelek, elő-előszedem a térképet megbizonyosodni, hogy jófelé járok, aztán feltűnnek a pincék és a hosszú aszfalt. Mérnöki pontossággal térképezem fel a legkisebb emelkedőt, mert az azt jelenti gyalogolhatok. A faluban csak pár kanyar, végül szervezői óra szerint 27:04-el csekkolok (enyém 10 perccel kevesebbet mért a reggeli molyolás miatt). 

Ez kemény volt! Jut eszembe először, aztán az, hogy fantasztikus! Köszönet az élményért!

Linkek:

Túra kiírása TTT-n

Túra honlapja

Traxpace