Tavaly tábor után Bálinttal részt vettünk néhány százas túrán. Kezdődött az Ispácai százassal -első Szlovák teljesítménytúrámmal- majd folytatódott a kevésbé szép emlékű Brnói patkóval. Szeptember eleje a Vadrózsa 150-é lett volna, de annak elmaradásával a BEAC Maxi 110 lett a befutó. A legjobb viszont a végére maradt, a Boszniai Szerb Köztársaságban akkor második alkalommal megrendezett Kozara maraton. Bár a túrán szinte végig esett és köd volt, de nagyon jól éreztük magunkat (nem véletlenül írtam beszámolót).
Nos úgy tűnik idén is ellátogatunk a Boszniai Szerb Köztársaságba, csak egy kicsit másképp. Részben tömegközlekedve, részben bringával tesszük meg az oda-visszautat (175km-t tekerünk túra előtt, 57km utána).
A túra útvonala változik tavalyhoz képest. Rajt-cél a Previja-i turistaház lesz Laktashi helyett. Vagány kis hely, messze esik minden lakott településtől, aszfaltozott úttól. Remélem idén kedvezőbb lesz az időjárás, minden esetre fényképezőgépet viszek magammal. Emlékeztetőül felrakom a tavalyi beszámolóm, ami Bálint szerint meglehetősen depresszív, szerintem tényszerű :)
Kozara Planinarski Maraton
Idei évre gyakorlatilag minden szabadságomat eltapsoltam, köszönhetően egy remek bringatúrának, és egy tábornak. Még öt napom maradt a karácsonyi ünnepekre, ami éppen elég, tekintve, hogy igen kedvezőtlenül alakul a karácsonyi ünnepkör. Minden rendben is volt addig, mígnem Bálint szólt, hogy van egy pompás kis 100-as túra a boszniai szerbeknél Banja Luka mellett, ami 1 nap szabadságot igényel az utazás miatt. Némi matekozás után kijött, hogy ha december 31-re vállalok ügyeletet (27-30 között táborozom) akkor felszabadítható egy nap.
Utazásomat megkönnyítette, hogy Föld Roli és kisbusza is útra kelt, és még nekem is jutott hely a kis piros autóban.
Péntek reggel ISO szabványoknak megfelelő esős időben indultunk. Horvátoknál már elállt, sőt a Jajcei városnézés közben már néha a nap is előbújt, de az előrejelzések nem sok jóval kecsegtettek.
9-re értünk a szállás és rajthelyre, ami egy benzinkút mögötti rétre fölvert kisebb rendezvénysátrat jelentett, körülötte további néhány sátorral, amiben a résztvevők aludtak.
Összeismerkedtünk a kisszámú rendezővel, és nevezővel, majd némi vacillálás után mikor mindenki kitalálta hol alszik, közösen meglátogattuk a helyi pékséget. Ez utóbbi műveletet minden Balkánra látogatónak melegen ajánlom, finomabbnál finomabb csemegékre lelhetünk viszonylag olcsón egy-egy ilyen intézményben.
Vacsora után még kiültünk beszélgetni és rakit kóstolni a rendezvénysátor padjaira. Éjfélkor szomorúan vettük tudomásul, hogy eleredt. Ez elég nyomós indok volt, hogy elhúzzunk aludni.
Reggelre a helyzet annyiban változott, hogy az eső sűrűszemű áztatósra váltott, és köd ülte a tájat. Az eget kémlelve biztosra vehető volt a tartós zuhanyzás. Az időjárásnak megfelelően nem tülekedtek a kirándulók a nevezési asztal körül. Hatan vállaltuk be a hosszú távot, Bubu és Vándorcsillag alkotta az egyik csapatot, Nagy Laci, Groba, Bálint és én a másikat. Kisméretű praktikus itinert kaptunk az útra, az ingyenes térkép viszont inkább hasonlított egy ovis csoport zsírkrétás rajzára, mint tájékozódássegítő eszközre.
Kilenc felé a főszervező szózatot intézett hozzánk, melyben tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy végig a fehér körben piros M betűt kell követni, a 10-es ponton Bab(bauxit)főzelék vár ránk, és ha egy mód van rá, ne térjünk le az útról. Egy olyan országban, ahol nemrég még polgárháború volt serény aknatelepítéssel, melegen ajánlott az útvonalkövetés.
Az intő szavak után nekivágtunk az esős-ködös domboknak, és nemsokára mindenkit magunk mögött hagytunk.
Megszakítva beszámolóm, néhány szót ejtenék túra helyszínéről, a Kozári-hegységről:
A Száva völgyétől délre található kelet-nyugati főcsapású középhegység, melynek legmagasabb pontja a 978m magas Lisina. A fő gerincről főleg északi irányban hosszú patakvölgyek futnak le. Éghajlata enyhén kontinentális. A növénytakaró összetételét erősen befolyásolja a helyi mikroklíma, és az emberi tényezők. Előfordul, hogy a gerinc déli oldalán 8-900 méter magasan tölgyest találunk, onnan 100 méterre az északi oldalon pedig gyertyános-bükköst. Nem ritkák a fenyvesek sem, melyek a hidegebb mikroklímájű völgyekben már 200 méteren megtalálhatóak.
Az emberi hatás nyomán gyakoriak a rétek, melyeknél a magasabb régiókban havasi fajok is előfordulnak (pl Gola Planinán). Ott jártunk ideján az esős időben bőven termett az őzláb, és a szegfűgomba. 1967-ben alapították a Kozara Nemzeti Parkot, mely 33,5 km2 területű.
Google Earth alapján a táv első felében java részt gerincút volt várható, míg visszafelé liftezés völgybe le, és onnan föl. Nos a gerincút tényét sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom, kilátás hiányában, az viszont biztos, hogy az 5 méter sugarú körünkben szép volt a táj. A kilátás hiányát beszélgetéssel és ritkán jelzéskereséssel pótoltuk. Távolságadataink nem voltak, így csak érzésből tudtuk mennyit tettünk meg. Szépen hullámoztunk fölfelé, a kevert tölgyerdőt néhány házcsoport körülötti kaszáló és, rét, azt pedig gyertyános, majd páfránnyal, és gombával gazdagon szórt rét váltotta, és így tovább. A második ellenőrző pont megérkezésünkkor még nem volt a helyén. Bizonyító erejű fényképfelvétellel mentünk tovább. Néhány perc múlva motorzúgásra lettünk figyelmesek, és kisvártatva megjelent a rendezői Niva. Nem hagyták, hogy szúróbélyegző nélkül menjünk tovább.
Simici közelében volt a harmadik pont. A tea még nem volt kész, így mentünk is tovább. A jelzés időnként elég ritka volt, de lehet csak a köd miatt éreztünk így.
Lisina csúcsa alatt egy elég elhagyatott házcsoporton vezetett keresztül a jelzés. Mint kiderült, nem is olyan elhagyatott a hely, egy család időzött itt, mint az ötös pont személyzete.
A pecsét mellé meginvitáltak minket egy kis törökkávéra is, amit örömmel elfogadtunk. Jól befűtött helységbe vezettek minket, és fölrakták a vizet forrni, közben túrós sült tésztával kínáltak minket, olyannal amilyet Bálinttal Koszovóban is ettünk egy pásztorcsalád vendégeként az országcsúcs alatt.Jól belaktunk, még ettünk egy kis ostyát is, aztán ideje volt indulni. Majd egy órát időztünk, de, legalább kissé megszáradtunk. A túra csak megközelítette a Lisinát, de mi nem voltunk restek megmászni. Kilátás temészetesen nem volt.
Kettő előtt 10 perccel elállt az eső, és a köd is oszlott kissé. Jó volt végre levenni a csuklyát, és megpillantani a kissé kitárulkozó tájat. Így érkeztünk el a Gola Planina alatti Planinarski dom turistaházhoz.
A teára várni kellett, mert a vizet épp csak föltette a pontőr, de Grobának egyéb elfoglaltsága miatt, egyébként is maradtunk volna.
Úgy tűnt a Spomenikre, túránk fordító pontjára még világosban elérhetünk. Pontőrünk jelezte, hogy az elején velünk jön megmutatni az utat. Szegény az első komolyabb emelkedőn leszakadt, de megvártuk. Felérve a füves tetőre (Gola Planina) minden eddiginél sűrűbb köd fogadott, ráadásul az út is kissé csalfán a toronyiránt vágott át a mezőn. Iránymutatás alapján nem tévedtünk el, és lejjebb érve a köd is oszladozott valamelyest.
Gyanúsan sok és meredek lejtő következett, s bár a jelek megvoltak, kétség támadt bennünk, hogy jó-e az irány. Hamarosan egy mély patakvölgyben találtuk magunkat, ahol az irányítótábla útmutatásával tökéletesen ellentétes irányba indult jelzésünk a Spomenikre. Út nem volt, a jeleket félig leázott matricák képviselték a fákon. Átkeltünk egy gyönyörű szurdokon, és a nap utolsó fényinél megpillantottunk egy festett jelzést. Megnyugtató volt, akkor mégsem ragasztották át csintalan gyerekek a jelzést. Még egy hosszú meredek emelkedő, és kiértünk az országútra. Nem irigykedtünk a sötétben érkezőkre. Lassan előkerültek a lámpák, és a köd is, a Spomeniknál már szinte semmi nem látszott. Pontőreink a lámpafényünkre kiáltozni kezdtek, így találtuk meg őket.
Nagyjából féltávnál voltunk, de most jött a neheze.
A lefele vezető utat alig találtuk meg a tejfölben, ráadásul a jelzések is megritkultak. Már éppen megnyugodtunk volna, hogy jó az irány mikor végleg elvesztettük a jelet, egy rétféleségen. Jobb híján maradtunk a dózerúton, és leereszkedtünk a patakvölgybe, aminek a szurdokában jártunk már . Hosszú meredek emelkedő következett. Már-már ott tartottunk, hogy visszafordulunk, mert ez így sehogy sem lesz jó, amikor kibukkantunk a Gola Planinára, és ráleltünk az idefelé tartó útra. Igen megörültünk, így már volt esélyünk visszajutni a Planarski domhoz, csak fel kellett idéznünk az útvonal töréseit. Az útvonal egy irányból lett felfestve, ezért gyakran forgattuk hátra fejünket. Tíz óra tájban visszaértünk a kedves ki házhoz, bekukkantottunk, de ott olyan meleg volt, hogy inkább a teraszon teáztunk. Nagy örömünkre a köd ismét oszladozott, és a hold is előbújt kicsit.
Néhány kilométer erejéig az idefelé tartó úttal azonos nyomon haladtunk, a gerincen. Érdekes volt látni, hogy a pára az északi oldalon megrekedt, szemmel láthatóan hullámzott, és csak a mélyebb nyergeken át tudott dél felé továbbhömpölyögni.
Békés vándorlásunkat Bálint telefoncsörgése szakította meg. Bubu volt az, nem találták a pontőröket a Spomeniken. Bálint jó tanácsokkal látta el őket, majd megszakadt a vonal.
Pár trükkös kanyarátvágással később (a jel vágta le a kanyart) ott álltunk egy irányítótáblánál. Egyik irányba Kct 8, másik irányban Kct 10 felirattal. Itt kellene lenni a 9. pontnak, de sehol senki. Fénykép, uzsgyi tovább.
Meglehetősen unalmas ereszkedés várt ránk a patakvölgyben, a köd is szitált, majd a ködöt heves eső váltotta. Jó egy órát mentünk így, várva a szakadár szerb bauxitfőzeléket, de az csak nem akart jönni. A jelzések ismét megritkultak, a völgy kitágult, 1-2 épület látszott balról, de nem utalt semmi pontra. Néhány perccel a házak után a jelzés meredeken fölvágott jobbra, egy félig-meddig benőtt vízmosáson, mi pedig hűen követtük azt. Azt már sejtettük, hogy a főzelék ugrott, de vajon hol mentünk félre, ha végig volt jelzés?
Negyed óra küszködés után elértük a völgy szélét, és elhagyott házak, legelők közé értünk. Újabb negyed óra után elértük a köves országutat, egy falu féleségnél. Az út sejtésünk szerint a gerincen abba az útba torkollt be, melyen reggel jártunk. Egy Us Aid-es táblánál bizonyító fotót készítettünk, majd újabb jelkeresés következett. Egy fán látott nyíl szerint balra el kellett hagynunk az országutat, de jelzés arrafelé nem volt még hosszas kutatás után sem. A bajokat tetézte, hogy a láthatáron villámlani kezdett, egyelőre hang nélkül. Jobb ötletünk nem lévén visszatértünk az országútra, és némi tanakodás után elindultunk az országúton a gerinc felé. Hirtelen minden különösebb előjel nélkül a közvetlen közelünkbe vágott be a villám vérfagyasztó hanghatás kíséretében. A felgyülemlett feszültséget az időjárás elektronáramlással, mi pedig káromkodással vezettük le. Az újabb felhőszakadás már csak hab volt a tortán.
Az út helyességét illetően többször kétségeink fogalmazódtak meg, így előkerült Laci iránytűje, mely tovább fokozta a kétségeket. Előkerült Bálint iránytűje, mely 45 fokkal eltérő irányba mutatta az északot. A tájolás nem jött be, mentünk tovább, egy lábakon álló házig, Megpihentünk a padoknál, és hirtelen autót láttunk ereszkedni az úton. Fél háromkor ritkaság ez, ki kell használni, Bálint kiállt az útra, én pedig villogóra állítottam lámpám. Közeledett az autó, és Bálint serény, álllj, állj, stop! Kiáltásaira lassítani is kezdett az. Már majdnem megállt, mikor látta, hogy többen vagyunk, és nagy gázt adva tovasietett. Mintha valami rossz katasztrófa filmbe csöppentünk volna, olyan volt az egész. Mást nem tehettünk, mint tovább hitegetve magunkat, mentünk fölfelé.
Az eső lassan elcsendesedett, majd néhány bíztató jel után elértük a gerincen lévő falut, melyben reggel áthaladtunk. Egyből oldottabb lett a hangulat, a pontig ismerős terepen jött. Az őrök alaposan bevackolták magukat, a tűzzel nem foglalkozva, így a tea már hideg volt, mire odaértünk. Ennél is nagyobb gond volt, hogy újra elkezdett villámlani, még hang nélkül. A történelem ismétli önmagát, a villám újfent lecsapott a közelünkbe minden különösebb előzmény nélkül.
Ezek után az eső már nem állt el, csak intenzitása változott a zuhogó és ömlő között. Ha még volt rajtunk száraz ruha, az most menthetetlenül elázott, ráadásul úttalan utakon magas gazon át vezetett a jelzés.
Tempónk folyamatosan lassult, de ekkor érte el mélypontját. Groba a piros sarokban, a holtpont a kék sarokban. A nyolcadik menet után döntetlen volt az állás, de volt még négy hátra volt hajnalig. Ki tudja mióta mentünk így, mikor hirtelen autó hangjára lettünk figyelmesek. Kisvártatva ott álltunk a szervezők Nivája mellett, a dzsungel közepén. Letekerték az ablakot beszélgetni, én pedig éreztem, ahogy dől kifelé a jóleső meleg a kocsiból.
Innen a célig minden kritikus elágazásban ott állt a barátságos zöld terepjáró. A következő ponton megkaptuk a két hiányzó szúróbélyegzőt is, joggal hihettük azt, hogy a bauxitfőzelékes pont elmaradt valamiért. Bíztunk benne, hogy a hajnal érkeztével alábbhagy az eső, de nem így lett. Fekete mackónadrágom már inkább egy sztrecs bőrgatyához volt hasonlatos, de legalább a talpam jól bírta.
Végtére is valamikor 8:20 táján véget ért hosszú és viszontagságos vándorlásunk, megérkeztünk a célba. Gyors öltözés után a szervezők vendégül láttak minket egy finom meleg levesre a közeli vendéglőbe, miközben vártuk Csillát, és Bubut, de csak nem akartak jönni. Hosszas várakozás, és vendéglőben alvás után sikerült kapcsolatba lépni velük, kiderült, hogy végleg eltévedtek, és egy ravatalozóban ülnek. Szerencsére a közeli ház lakója hamarosan befogadta őket, és fűtött helyen várhatták a mentést.
Hogy hol, és hogyan jártak, az legyen az ő sztorijuk!
