Transznyisztria maga
Bender-Rozdilna nagyobb térképen való megjelenítése
Sikerült jót aludni a hotelban. Reggeli gyanánt befalunk egy zacskó helyi kekszet mézzel, közben szájtátva néztük a tiraszpoli tévécsatorna propagandisztikus tévéhíradóját. Aki már látott 50-es évekből származó híradót, az tudja mire gondolok. Portás nénink végzett a vájling fokhagyma pucolásával. Cuccainkat berakjuk a bicajok helyére, és irány a város, meg az erőd.
Megnézünk a 1992-ben lezárult harcok emlékművét, mely mereven ragaszkodott a kommunista sablonokhoz: tank, csillag alakú örökmécses, zászló, háttérben megfejthetetlen vasbeton geometriai alakzat.
 |
| BMP emlékmű haranglábbal (Fotó: Őrsi Bálint) |
Az út túloldalán kezdődik az erőd, mely jókora kiterjedésű, és helyenként a komáromi erődre hajaz. Rossz oldalon próbálkozunk a bejutással, elhajtanak minket a fenébe. Valószínű ez volt az Orosz katonai bázis (az, hogy valószínűleg rossz oldalon voltunk, az csak itthon merült fel bennem, mert utólag a Google Earth-ön találtam képeket a vár belsejéből, történelmi ruhákba öltözött katonákkal, de lehet csak nyílt nap volt).
 |
| Az erőd egy újabb része a katonai bázis kerítésével (Fotó: Őrsi Bálint) |
Leereszkedünk a Dnyeszter partjára, elmegyünk a híd védősávját jelölő szögesdrót és Sztoj tábla előtt, majd a bázis alatt a parti fövenyen kívülről amennyire tudjuk, körbejárjuk az építményt. Út közben találkozunk a bázis gulyájával, amit terepszínű szűrbe és barett subába bújt pásztor terel a magas betonkerítéssel körbevett legelőre.
 |
| Katonai gulya egy példánya (Fotó: Őrsi Bálint) |
Egyenruhás páncélozott marhák fejlesztése még folyamatban van, ezek csak amolyan hétköznapiak. Kissé nyomott hangulatban tekerünk a sikertelen erődlátogatás után a vasútállomás felé.
 |
| Az erőd látképe a partról (Fotó: Pap Gábor) |
Szokásos módon itt is nagy a rend és tisztaság, de egy teremtett lelket sem találunk. Nincs kitéve belföldi menetrend (mert mint kiderült nincs belföldi vonat), és tök üresek a vágányok is. Ezzel hamar végeztünk. Vissza a szállodába a cuccokért. Út közben mindenfelé munkások seprik a padkánál összegyűlt szemetet, és gazolják ki a betonlapok közötti réseket.
 |
| Útkarbantartó munkások (Fotó: Őrsi Bálint) |
Átmegyünk a hídon, amin csőre töltött tank és gépfegyveres katonák őrködnek, jöhet Tiraszpol, a főváros. A település szélén ott áll teljes pompájában az FC Sheriff stadion, a hozzá tartozó ötcsillagos szállodával, az átellenes oldalon meg egy Sheriff benzinkút. Nem tudom mi ez, és kié ez a Sheriff konglomerátum, ami üzemanyag elosztásban, élelmiszerértékesítésben, és a sportban is érdekelt, de a neve alapján nem lepődnék meg, ha Igor Szmirnovnak, az ország vezetőjének köze lenne hozzá.
Tiraszpol sem a látnivalók Mekkája, de szépen rendezett és parkosított. Megnézzük a Dnyeszter-partot, a Parlament épületét Lenin szoborral, egy tankos emlékművet, meg pár szobrot, és ennyivel kifújt.
 |
| Transznyisztria parlamentje (Fotó: Őrsi Bálint) |
 |
| Emlékmű a parlamenttel (Fotó: Őrsi Bálint) |
Következő programpont a vasútállomás. Bálint jó ízléssel egy szép szőke lánynál kér útbaigazítást. A lány teljesen rágerjed, amikor újra találkozunk vele az állomáson, még belföldi vonatot is kerített volna neki fényképezni. Ezt azért megnéztem volna, mert ilyen nincs errefelé.
Mielőtt elhagyjuk a várost, mindenképp képeslapot akarunk küldeni a hazaiaknak. Biztos, hogy nem érkezik meg, mire hazaérünk, de olyan izgalmas minden nap kinyitni a postaládát, hogy megjött-e már. A posta szintén a régimódi rugalmasságot mutatja, egyesével nincs képeslap, csak 22 darabos csomagban.
 |
| Kedvenc képeslapom (Fotó: Őrsi Bálint) |
Olcsó, úgyhogy veszünk egyel, és a fák alatt nézegetjük a bénábbnál bénább képeket. Végül választunk kettőt, Bálint egy semmilyen városképet, én a parlament épülete előtt álló Lenin szobrosat. Ha idekeveredik a Magyar Postára, biztos nagyot fognak nézni a szortírozóba. Felmerül bennem az a kérdés, hogy hogyan továbbítja a leveleit egy olyan ország postája, amit senki nem ismer el sehol. Feladáskor erre is megkapjuk a választ, Moldáv pecsét, és bélyeg kerül a lapokra. Érdekes szimbiózis, nem tudom, és nem is akarom megérteni a két ország kapcsolatát.
Kifelé a városból megebédelünk egy boltnál. Végre kóstolok igazi halvát, ezt a valószínűleg napraforgóból készül édeskés külsőre cementtömbre emlékeztető valamit.
Egyhangú út következik a határig, kevés szinttel, végig aszfalton, időnként szembeszéllel.
 |
| Csendes összekötőút a határ felé (Fotó: Őrsi Bálint) |
Menet közben elmorfondírozom, ezen a kretén államon, amiről nem lehet eldönteni, hogy szocialista, vagy kapitalista. A közigazgatás szovjet mintájú, a jelképek dettó, propaganda folyik a tévéből az ország élén pedig dús szemöldökű Leninre hajazó Igor Szmirnov csücsül, de szabad a vallásgyakorlás, vannak nyugati autók, és úgy tűnik lehet vállalkozni is. Talán a kínai modellhez tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy amazok elég nagyok ahhoz, hogy a világ kénytelen legyen elfogadni őket olyannak amilyen, ezek meg itt kevesebb mint félmilliónyian nem okoznak vihart a világgazdaság tengerén, nyugodtan megteheti mindenki, hogy ne ismerje el önálló államként.
A határ előtt úgy döntünk, a főút elég gyérforgalmú ahhoz, hogy azon menjünk, így az állomásról visszafelé elkapunk egy szép dízeles tehervonatot.
 |
| Egy szép kétszekciós dízelmozdony (Fotó: Őrsi Bálint) |
Nekiindulunk 25-28-as tempóval a határnak. Alig pár perce tekerünk, amikor Bálint artikulálatlan üvöltések közepette megállt parancsol. Hátranézek, hogy mi van, csak nem a külsővel van megint gond, de látom, hogy nem, csak a Moszkva Kisinyov gyorsvonat tűnt föl a síneken. Feldobódva megyünk tovább, de a határ előtti lejtőn már újra nyomott a hangulat, nem bízunk a szállón kapott pecsétes papírban, mert a vízumpapíron még mindig a 10 órás engedély van. Végül nem ez lett a vesztünk, hanem a Moldáv pecsét hiánya, bár gyanítom, ha az van, akkor másért akarnak megvágni minket.
A történet a következőképp zajlott:
A három fázis közül kettőn simán átcsusszanunk, a harmadik egy toronyszerű bódé, ahova lépcső vezet föl. Hol kijönnek, hol bemennek rajta az emberek. Amikor mi kerülünk sorra, felmegyünk, és ott állunk egy háromajtós gardróbszekrény katona előtt. Angol és orosz szavakkal folyik az információcsere. Kifejti, hogy itt nem mehetünk át, mert nincs Moldáv kiléptető pecsét. Mondjuk, hogy Bendernél, kérésre sem adtak a kempingasztalnál. Mondja a gorilla, hogy igen, ott nem kapunk, mert mi csak Moldávia felé hagyhatjuk el az országot. 100 km kitérő, mire odaérünk, lejár a vízum, tuti a büntetés. Nem hatja meg, sürget, hogy siessünk. Mi állunk, mint egy rakás szerencsétlenség, és tanakodunk mi legyen. Bálint mondja, hogy figyeljem meg, pénz kell neki. A beálló csendben a gorilla megszólal: You can go to Ukraine, with a litle present. Nénikéd! Volt nálunk két papír alapú transznyisztriai buznyák, összesen kb. 1100 Ft értékben. A kisebbiket elővettük, de ő csak ingatta a fejét. Mi mutattuk, hogy nincs több. Ő annyit mond, hogy 20 euró a minimum tarifa. Én még talán hajlottam volna rá, de Bálint kemény volt. Elővette a maradék helyi pénzt és mutatta. A gorilla megismételte a tarifát, és sürgetett minket, hogy idő van. Bálint mondja, hogy ne aggódjak, neki van nagyobb veszteni valója, mert vagy ezt kapja, vagy semmit. Rövid huzavona után Bálint a pénzt az asztalra rakva a gorilla felé tolja, a következő mondat kíséretében:
„Ennyi van nálunk, ennyit tudunk adni, aztán ha nem tetszik, akkor bekaphatja a tökömet” Milyen jó, hogy nem érti. A száját húzva elhajt minket, átléphetünk. Pecsétet inkább nem kérünk, jobb lesz gyorsan kereket oldani, míg meg nem gondolja magát. Lent a katonák nagyon vigyorognak, azt hiszik jó lesz a termés. Hát ezt bebuktátok ma. Átgurulunk a Kucsurgan tó láposa fölött a hídon, jöhet az Ukrán beléptetés.
 |
| Kijutottunk Transznyisztriából (Fotó: Őrsi Bálint) |
Megvallom őszintén ettől is féltem, de teljesen európai az egész. Kiemelnek ugyan minket a sorból az útlevél ellenőrzésnél, és bevisznek minket kihallgatásra, de nincs hajolás, sem más kellemetlen dolog. Megkérdezik honnan jöttünk, mi a foglalkozásunk, hová megyünk, és hogy léptük át a határt. Kiderül, hogy tényleg kellett volna kiléptető pecsét, de ez nem a mi hibánk. Még egy vámvizsgálat, ahol pia, dohány és gyogyókat keresnek. Bemutatjuk az elsősegély csomagot, amiből az egyik gyomorrontás elleni nejlonzacskós tabi okoz némi bonyodalmat, de a mellékelt használati utasítás, a tabiba ütött név, meg a mi hozzáállásunk meggyőzte őket. Végre elhagytuk a feketelyukat, és már csak egy karnyújtásnyira van Odessza, és a Fekete-tenger. Hét felé betekerünk Rozdilna településére, de sajnos az állomáson a pénzváltó már bezárt, a bankautomata meg nem működik.
 |
| Rozdilna állomása (Fotó: Őrsi Bálint) |
Bálint kétségbeesésében kimegy a térre, hátha lehet váltani valakinél, ekkor belebotlik egy működő automatába. Megváltjuk a jegyet hazaútra, igazoltatnak a rendőrök, és megyünk a boltba.
Sok idő elment ügyintézéssel, lámpafény mellett tekerünk ki a városból. A felgyújtott és füstölgő szeméttelep után jó kilométerrel bekanyarodunk egy szántóföldet elválasztó fasorhoz, és az úttól 300 méterre tanyát ütünk. Vacsorázunk mindenfélét, közte sózott halat, felállítjuk hátszőrzetünket az új ukrán gyomorvédővel, aztán jóccakát.
