A rajt után olyan érzésem támad, mint Roki elején: Még nem perzsel a meleg, de ott lappang körülöttünk és hamarosan lecsap. Jó lesz vigyázni. Óvatosan pakolgatjuk lábainkat Tincával. Ha nem is gyorsan, de ütemesen peregnek az események, alig egy óra a Somlyó. Gyors találkozás Ildikóval, következő majd Galyán.
Jóval kevesebb idén a szalagozás jól jönnek az emlékek. Nem sok szó esik, mindegyikünk csendben elmerül az utazásban, így ballagnak a kilométerek. Alig egy-egy vad riad fel lépteink zajára. Idén feltűnően csendes minden, csak a szajkók veszekednek a fákon.
Komisz ez a meleg: precíz frissítéssel és fegyelmezett futással is elmaradunk a tavalyi időmtől, pedig volt abban tartalék bőven. Vajon van esély sötétedés után gyorsulni? A terep miatt aligha.
Sára Petivel Isten hálása tetőnél találkozunk először, majd Havason ér be végleg. Nagyon fürgén mozog, nem is értem miért marad, bár örülök a társaságának, ellentétben a tengernyi rovarral. Ők jó lenne ha távoznának, de csak a napon állnak odébb. Mindenkinek jut egy saját kis felhő. Hol a fülünkbe, hol az orrunkba, hol a szemünkbe csapódnak bele.
Thold Tibi már vár minket bringájával a Világos-hegy tetején. Iszok egy korty sört, de még ez is fejbe vág, így a továbbiakban a biztonság kedvéért csak a saját alkoholmentes változatot fogyasztom. Tinca bejelenti, hogy ő visszavesz a meleg miatt, de láthatatlanul az egész társaság lassít, így együtt maradunk.
Minden erőfeszítés ellenére rosszabb idővel érünk Mátraszentimrére, mint tavaly. A koreográfia hasonló: gépi leves, alkoholmentes sör, majd a falu szélén bebújás a bokrok hűvösébe. Feltűnően hamar érem be a többieket, de lelassítok, mert ez a vágta túl sokat kérne tőlem.
Lajosházán megy a Sej-haj Rozi, Vasárnap kirándulunk… ... pedig szombat van :) Fejemet ellepi a forróság. Testem öntené magából a meleget, de nincs hova. Átmeneti felfrissülést csak a Mátrafüredi kút hoz. Kékesre emelkedve fokozatosan enyhül a levegő, fent már egész tűrhető. Hamarosan beér minket Kiss István is. Kicsemegézem depós csomagom, aztán szaladok a többiek után. Kezd kijönni gyávaságom a lejtőkön, Sombokornál alaposan elnyúlok a többiektől. Már elengedtem magamban, hogy lejtőn valaha is feljavulok, inkább laposabb részeken kompenzálok. Jól esik az északi oldal hűs árnyéka. Falatozunk egy jót Olcsák Józsiék társaságában Rózsaszálláson, és irány a tavalyi kedvenc szakaszom Domoszlói-kapuig. Idén nem esik olyan jól, de ebben én is hibás vagyok: nem eszem időben és leesik a vércukrom egy jó kis gyomor összeszűkülés kíséretében. Peti és István még megvárnak minket a ponton, de elküldöm őket. Fel lehet innen állni, de ahhoz idő és akarat kell. Leerőszakolok egy csokit, némi sósat és iszok egy nagy adag vizet, hátha a kiszáradástól vagyok álmos.
Induláskor még látni a szürkületben, de már kell a lámpa. Lejjebb a piros sáv-piros kereszt elágazásban kicsit lamentálunk az irányon. Jó lett volna egy megerősítő szalag, mert jel az bizony nincs sok. Szerencsére beugrottak a régi emlékek és a csevicéig nincs navigációs probléma. A javulás apró jelei mutatkoznak, de kell még 1-2 alkalom, mire újra tudom indítani a gyomrom. Bevetem a gyömbért is, ez is egy lépés a helyes irányba. Petiék ütemesen gyűjtik az előnyt. Te jó ég, hol tartana már, ha nem vesződik velünk 60 km-t?
Sasváron újabb gyomorindítás, aztán nekikenjük magunkat a Lipótoknak. Ólmosak a lábaim, nincs meg a dinamika. Elvitte a meleg. Galyán újabb találkozás Ildikóval. Fizikailag megviselt vagyok, de mentálisan még ép.
Összefoltozzuk magunkat amennyire lehet a maradékra. Galyavár lejtője nem kímél, dobok egy nagy hátast összetörve a telefonom kijezőjét. Járulékos veszteség. Smiró Feri útja kicsit rövidebbnek tűnik mint tavaly, ellenben a zöld sávval. Nehezen akart Szorospatak eljönni. Megint falatozunk egy nagyobbat, Ágasvár úgyis elkéri a magáét. A piroson visszavált lámpám takarékra. Ejnye, hisz teljesen feltöltöttem otthon! Ágasvár csúcsa alig akar elérkezni. Azzal vígasztalom magam, hogy most könnyebb, viszonylag gyors szakasz jön Szentimréig. Persze, csak nem kellene eltévedni. Hutahely után viszont sikerül. Végig a dózeren voltunk, balról a patakvölgy. Utólag sem tudom rekonstruálni hogyan lyukadtunk ki a Mátraszentistváni síparknál. Mit volt mit tenni, nyeltünk egy nagyot és a zöld sávon átmentünk Szentimrére.
Lelkes pontőrök fogadtak bennünket, de bennünk egy csepp sem volt már. Gépszerű lényekké sorvadtunk, akiknek beprogramozták a célt. Monotonitásunkat a hajnal töri meg, újra életet lehel belénk, legalább is a szellemet illetően. Az erő a Zám-patakban úgyis másodlagos, ide lélek kell! Meglepő módon sokkal könnyebb, mint tavaly. Egyszer még az is lehet, hogy út is lesz, de addig még sokat kell sarlózni a “a felelős erdőgazdálkodás” keretében megnyomorított részen. Az erdőbe érve már csak a kövekkel és avarral kell birkózni, a Sóbánya-patak völgye pedig egészen kijárt. Nagyokat fújtatva küzdöm magam a Múzsláig, pedig a pulzus rég leesett már.
Csipiéknél nem zavarunk sokat, inkább döcögünk lefelé Szurdokpüsüökibe. Összességében jobb állapotban vagyok, mint tavaly, de már nagyon kell koncentrálni a mozgásomra. Lent a ponton magunkhoz vesszük az utolsó szakaszra szükségeseket. Bár a faluban lehetne kocogni a síkon, már egyikünk sem erőlteti. Újra meleg van. Elmorzsoljuk a maradék hegyet, aztán amilyen gyorsan csak lehet leereszkedünk Rózsaszentmártonba. Kicsit hiányoznak a szalagok a dózerutas elágazásban, de itt is segítenek az emlékek. A falu felé vezető hosszú egyenes már a kutyának sem kell, de nem lázadunk, túlesünk rajta és ha kissé megtépázva is, de célba érünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése