2011. április 22., péntek

Gerinctúra a Besszádokban 2011. március 15. kedd, 5. nap

Gerinctúra a Besszádokban 4. nap


Köd előttünk, köd utánunk



Besszádok 5. nap nagyobb térképen való megjelenítése


Reggelre teljesen megszáradt minden cuccom, még a bakancs is. Micsoda érzés! Egy órát így is maradt. Bálint szerint éjjel rendesen esett, hallotta locsogni az ereszt. Úgy volt, hogy este kilenckor bekopog az angolul tudó illető a szállásdíjért, de nem jött senki. Már azon voltunk, hogy ott hagyjuk az asztalon a pénzt egy papír társaságában, mikor megjelent. Nem gondoltam, hogy felkel ezért, de így volt jó, tiszta lelkiismerettel léphetünk ki. Még sötét van, de keleten már látszik egy kis derengés. Köd nincs. Még. A kék kisautó nem áll a bejáratnál. Vizesebb az út, mint tegnap, de a fahatárig gyorsan lehet haladni. Az esőház előtt kapcsoljuk le a lámpákat.

Itt aludtunk volna (Fotó: Őrsi Bálint)

Korai indulásunkkal némi időelőnyt szereztünk eredeti tervekhez képest, de ezt gyorsan fel is éjük. Odafönn köd van, nehezen járható a terep. Tarnica keresztjéről tisztességből készítek egy képet, Sok értelme nincs, alig 10 méter a látótávolság. Kár, az egyik leglátványosabb nap lenne a mai, de ne bánkódjunk, lehetett volna végig ilyen.

Kereszt a Tarnicán (Fotó: Pap Gábor)

Emléktábla (Fotó: Őrsi Bálint)

Goprowców-nyergen át a Halicz csúcsa felé vesszük az irányt, de akad egy kis gond. Akik előttük jártak, azoknak még elég kemény lehetett a hó, mert nyomok alig látszanak, mi viszon térdig, de inkább a fölé sülyedünk a kásás hóban. A hótakaró miatt nem látszik az ösvény, el is kavarunk kicsit, de Bálint megint profi módon tájékozódik. A forrásnál megpihenünk, elnyammogunk egy pudingot. Bukowska-nyeregig megmarad a köd, semmit nem látni. Lelombozó kicsit, nem is voltam valami gyors, időnként várni kell rám. Mikor leérünk a határhoz, kezd emelkedni a felhő, sőt, a völgyben már szűrt napfényt is látni. Még időterven belül vagyunk, de jobb lesz csipkedni magunkat, ki tudja milyen lefelé a terep, nem kellene lekésni azt a buszt.

Bukowska nyereg (Fotó: Pap Gábor)

Hosszú és eseménytelen az ereszkedés a határőrúton, közben az idő teljesen kitisztul. Kicsit bosszantó, de ez van. Wolosate-völgy hágója, ami egyben az Ukrán-Lengyel határ (meg a kárpátok vízválasztója) is. Egy kis földsáncnak néz ki, éppen arra elég, hogy a mellettünk futó patakot északnak terelje. Adná magát, hogy határátlépő legyen itt, az út is ki van építve, térképünk jelzi is, hogy egyszer majd lesz, de most még semmi, pedig nagyon leegyszerűsítené a közlekedést. A völgyi út torkolatánál találkozunk tegnapi határőrünkkel, aki épp egy francia rendszámos autót igazoltat. Beszélgetünk pár szót. Jól esik, hogy láthatja, tényleg kirándulni jöttünk, és még így is megvalósítottuk terveinket.

Határőr úton (Fotó: Pap Gábor)

Határőrünk szolgálatban (Fotó: Őrsi Bálint)

Tarnica tömbje az országútról (Fotó: Pap Gábor)

Továbbiakban aszfalton battyogunk Wolosate kies településéig. Áll vagy 15 újabb építésű sorházból, meg egy fűrészüzemből. Megnézzük a falu széli ortodox temetőt. Ez amolyan igazi sírkert. Gyakran csak egy formázatlan szikla jelzi a sírt.

Wolosatei Ortodox temető II. (Fotó: Pap Gábor)

Wolosatei Ortodox temető IV. (Fotó: Pap Gábor)

Wolosatei Ortodox temető V. (Fotó: Pap Gábor)

Leülünk az esőházba, jó fél óra van a buszig, az evéssel, és molyolással töltjük. Járatunk egyfajta ötvözete a távolsági és az iskolabuszoknak. Hasonlóan tömött, mint korábbi járataink. Határátlépő híján először északra egészen Ustrzky Dolneig  közlekedünk.

Járatunk (Fotó: Őrsi Bálint)

Talán hazaútban van  a legtöbb bizonytalansági tényező a túra során. Nem volt biztos egyáltalán, hogy közlekedik a busz melyre épp felszállunk. Járatunk létezése tegnap a közút keresztezésekor már vizuális megerősítést nyert. Következő bizonytalan pont a határátlépés. A csempészvonat már megszűnt, de van-e taxi, mely átvisz a határon. Nincs, csak odáig hajlandóak, viszont elég kedvező az ár, az autó pedig kényelmes. Meglehetősen nagy a sor a határon, nekünk meg megy a vonatunk az Ukrán oldalon fekvő Khyrivból. Megkérdezzük a sorompókezelő határőr lányt, hogy gyalog át lehet-e kelni. Nem, de szimpatikusak lehetünk neki, mert keres egy autót, ahova bezsuppol minket. Így kerülünk egy elgyötört ukrán malacorrú kombi Passatba. Alkalmi vendéglátóink egy középkorú csibészsapkás férfi, és egy 16 körüli szőke csaj. A lány keveset tud angolul, de a beszélgetés inkább kézzel-lábbal zajlik. Jobban körbenézve hiányoznak az oldalburkolatok, és némi gázolajszag is van. Mindegy, csak azt a 20 km-t bírja ki. Útlevélvizsgálatkor nagyot néznek pecsétjeinken, és kapunk 3 napos átutazó pecsétet (ilyenem sem volt még). Megfigyelhetjük milyen frappánsan lehet vámtiszt zsebébe csusszantot pénzel könnyített ellenőrzést intézni (más autós volt). Sofőrünk elvámoltat valami kolbászt, aztán tovább engednek minket. A vonatig Kusturica filmeket idéző abszurd világba csöppenünk. Az első benzinkútnál megállunk molyolni, valamiért a csomagtartó is kinyílik. Egyszer csak a lány mosolyogva kinyitja a kesztyütartót, két verseny postagalamb lapul benne. Egyikük kirepülne. Sofőrünk kétségbeesetten próbálja rázárni a kesztyütartó fedelét, miközben fél kézzel nagy tempóval szlalomozunk a méretes kátyúk, és az úton ballagó emberek között. Alkonyodik, közvilágítás nincs, csak a kertekben égő avar és gallykupacok adnak némi fényt.

Csempészgalambok (Fotó: Őrsi Bálint)

Negyed órával a vonat indulása előtt érünk az állomásra. Gondoltuk a nehezén túl vagyunk, a csapi csatlakozást már csak elérjük. Nem így történt, ugyanis az uzsoki vonal vágányzára miatt nem volt vonat. Erre nem számítottunk, helyben kellett rögtönözni. Ugyan a pénztárosok nem tudtak idegen nyelvet (illetve csak számunkra idegen nyelven tudtak), de ismertek valakit, aki tudott angolul, felhívták telefonon. Mire mindent letisztáztunk, nem maradt más hátra, mint két órát elektricskázni Lembergig, a Kijevi fővonalig. Megjegyzem kajánk innivalónk semmi (Sambirban akartunk venni olcsóért), vagonunkban fűtés sem volt (később átküldtek egy másikba, ahol volt). Idegen viágban, ismeretlen úton megyünk hazafelé, de már hét órája északnak tartunk (ellenkező irány).

Akár egy űrhajó (Fotó: Őrsi Bálint)

Lembergben is két állomás van, egy elővárosi, és egy távolsági. Átbattyogunk az utóbbiba, és majd leesik az állunk. gyönyörű 20. század eleji szépen felújított palotaszerű épület az állomás. 1:20-kor indul vonat Ungvárra (Kárpátalja gyors), addig van jó három óránk. Megvesszük a plackartníjba jegyünket, és valami ehető után nézünk. Vasúti vagonokat idéző bódék állnak az állomás felé vezető sugárúton. Egy olcsó kajáldába betérünk. Nem könnyű kitalálni mit fogunk enni, a Borscs még általunk is ismert, de másodikat találomra rendelünk. Mint kiderült, ez valami krumpligombóchoz hasonló kapros tejföllel kínált étel. Bálint húst evett volna, de ez is nagyon rendben van, Főleg úgy, hogy kettőnk ebédje 800 Ft-ba került. Visszaballagunk az állomásra, és a fennmaradó időt az állomás felfedezésével, vonatleséssel töltjük. Érdekesség, hogy kétféle váró van. Egy fizetős wi-fis (jelképes összegért) kevés várakozóval, és egy ingyenes zsúfolásig megtöltve. Utóbbiban a szag leírhatatlan.

Lembergi állomásépület (Fotó: Őrsi Bálint)


aluljáró (Fotó: Őrsi Bálint)


Pályaudvari hangulat I. (Fotó: Őrsi Bálint)
Egykor begördül vonatunk, mi pedig elfoglaljuk helyünket az egylégterű hálókocsiban. A földszinten kapunk helyet, ez mindenképpen megnyugtató, mert a csomagok biztos helyre, az alattunk lévő poggyásztartóba kerülhetnek. Kuckónkban nincs más, elégedetten dőlhetünk le pár órára.

Linkek: