Csukás Ultra 2012

Köszönet a képekért Őrsi Bálintnak!

Előjáték:

Csütörtökön este rutinosan vettük birtokba az Ister megfelelő fülkéjét, hogy átaludjuk magunkat Brassóba. Reggel 40 perc késés birtokában Bálint megalkudott a kalauzzal, had maradjunk Predeálig. Az alkalmazott kenési indexe kedvező 0 lej volt. Az estig tartó holtidőt kisebb nagyzsákos túrával ütöttük el. Bejártuk a vízválasztó Predeáltól a Bucsecs sziklafaláig tartó szakaszát, majd lesétálunk Bustenbe. A táj kevésbé izgalmas, igazi szépségét a háttérképként megjelenő Keresztény-havas, Nagykő-havas, és Bucsecs adta. Említésre méltó Bálint szép ívű esése, mellyel igen látványosan vérző sebet produkál a térde alá.

Monarchia korabeli határjel a Leánykahavason (Fotó: Őrsi Bálint)

Vízválasztón a Bucsecs árnyékában (Fotó: Őrsi Bálint)

Tornyok (Fotó: Őrsi Bálint)

Busteniben beültünk egy kevésbé látogatott étterembe levesre és egy pizzára, amiből kettő lett, és futás, mert öt perc volt még hátra a vonat indulásáig. A pénztárnál irdatlan sor állt, ami arra késztetett minket, hogy hanyagoljuk a jegyváltást és minden mindegy alapon felüljünk az emeletes szerelvényre. Két megállóval később megérkezett az idegen nyelv szűz kalauz és mi a két pizzával a kezünkben elkezdtünk hadonászni, hogy miért is nincs jegyünk. Egy lány sietett segítségünkre fordítani. Bálint szemrebbenés nélkül felajánlotta a jegyek árával azonos összegű megvesztegetést, a lány szemrebbenés nélkül fordított, a vasutas szemrebbenés nélkül bólintott, és még a jegyár harmadát vissza is adta. Akciós korrumpálásban még nem volt részem. Utunk a brassói sörgyárig tartott.

Emeletes személyvonat(Fotó: Őrsi Bálint)

Leszállva a főút melletti buszmegállóba telepedtünk le és egy megüresedett pizzás dobozból alkalmi iránytáblát hegesztettünk Ciucas felirattal, várva minden V*lkswagen kisbuszt. Próbáltunk kapcsolatot is teremteni a szervezői telefonszámmal, sikertelenül. Fél órával a megbeszélt időpont után már gyanús volt, hogy stoppolás lesz osztályrészünk, így a következő helyi busszal elközlekedtünk Négyfalu végállomásig, hogy onnan a falu végére kigyalogolva fuvart szerezzünk Cheiáig. A végállomáson még rácsodálkoztunk a garázsban álló veteránkorú járművekre, aztán szedtük a lábunkat, hogy még sötétedés előtt autóba kerüljünk. Alig tettünk meg párszáz métert, mikor egy szemből érkező Mercedes kupé áttérve a mi oldalunkra lefékezett és hevesen gesztikulálva figyelmeztetett minket a falu felső végének etnikai összetételére és közbiztonsági helyzetére. Meggyőző volt, így hallgatva rá sarkon fordultunk és elindultunk a végállomáshoz stoppolni. Az elhangzottakat még egy motoros bácsi is megerősítette, így már tényleg életszerűnek tűnt a dolog. Gyaloglás közben minden arra járó járműre kivetettük hálónkat. Másodjára sikerrel jártunk, megállt az a kisbusz, ami Brassóban vett volna fel minket. Volt egy kis csúszás. Bedobtuk magunkat a raktérbe és megindultunk a versenyzői vénával megáldott sofőrünkkel. A korábban emlegetett falurészen 50-60 fős csoportok álldogáltak az út szélén, mindenfelé roskatag viskók, tábortűz. Egy Kusturica film élő díszlete rezesbanda nélkül.
Néhány merész előzéssel később megérkeztünk a rajt-cél helyszínt biztosító tornacsarnokhoz. Némi nézelődés után előkerítettük a főszervezőt és informálódtunk. Megtudtuk, hogy zuhanyzó az nincs, nem is lesz és meglepődött, mikor mondtuk, hogy a tornaterembe aludnánk. Szép kilátások.. Végül az emeleten találtunk egy relatíve csendesnek tűnő zugot, ahol lepakoltunk és nekiálltunk a nevezési procedúrának. Gigantikus, lassan haladó három sor állt, mely előtt még a hiánygazdálkodáson nevelkedett embereket is megemelték kalapjukat, de mi rendezői segítséggel a rövidebb utat választottuk, sokat rontva népszerűségünkön.
A tájékoztató nem tartalmazott sok újdonságot, ellenben újra tudatosult bennünk, hogy a Zákányos-tető mászása 82 km-nél (4km, 900m szint) fel fog érni egy becsületsértéssel.
Lefekvés előtt szennyeződésáthelyezést végeztünk testünk irányából a csap felé, aztán elnyúltunk a padlón. Aludni csak szakaszosan és keveset tudtunk az égő villany és a csapódó bejárati ajtó miatt. Sátor bizony elkélt volna.

Túra:

Csukás ultra nagyobb térképen való megjelenítése

Kissé kenődött fejjel álltunk rajthoz. Ferinek mosolyogva mutattuk hova kell utoljára felmászni, had örüljön ő is. Bálint némileg kilógott a sorból susogós melegítő gatyájával, fényképezőjével és almazöld Kazinczys pólójával. Nekem már ekkor lemerül a kézi gps-em első adag aksija. Feri fényképeszkedett a közelebbről nem megállapítható fajú kabalával és elrajtolt a mezőny.

Feri és a kabala (Fotó: Őrsi Bálint)

Valahol az első harmadban közlekedtem, időt hagyva a bemelegedésre. A közelmúlt béli beteség visszafogottságra intett egyébként is. Arra számítottam, hogy 35-40km tájékától lehetőség lesz feljebb kapaszkodni a ranglétrán, mivel a többségnek nincs tapasztalata hosszú távon. Már az elején feltűnt, hogy a helyi erők lazán értelmezték az útvonalkövetés fogalmát, de a szervezők is tisztába lehettek ezzel, mert a legrövidebb nyomon vezették az útvonalat. A Bonkutai-hágóig (11km) nagyjából beállt a mezőny.

A Csukás-hegység tavalyhoz hasonlóan most is hozta formáját. A szürke, felhős idő ellenére is fantasztikusan néztek ki a konglomerátum sziklaalakzatok. Bratocsa-hágóig sok kirándulóval találkoztunk, akik láthatóan nem tudtak mit kezdeni velünk. A magasabb régiókban viszonylag hűvös volt az idő, jól jött a hosszú nadrág hosszú ujjú póló összeállítás, lejjebb azért nap közben melegem volt. A csúcs után második garnitúra gps aksim is lemerült. Gondoltam majd este bevetem a lámpa pótelemeit, mert féltem az éjjeli keveréstől.

6-os ellenőrzőpont (Fotó: Őrsi Bálint)

Sziklák a Csukásban (Fotó: Őrsi Bálint)

Látványos sziklaalakzatok a Csukásban (Fotó: Őrsi Bálint)

Leérve a hágóba elváltam a Bonkutai-hágóban megismert Istvántól és egyedül indultam a Grohotisnak. Hamarosan köszöntöttem tavalyi szálláshelyünket és a közelében lévő pontot. Eddig 8-9 közötti átlagot hoztam, az eltelt 33 kili alatt a szint 40%-át letudtuk. Innen elméletben egy hosszú, jól futható szakasz követkett a tározóig. A Grohotis főcsúcs utáni pontig ment is minden terv szerint. Kezdtem megérkezni a gyorsabban induló sporttársakra, rendeződött egy kisebb huncutkodása gyomromnak, pulzustartományom tartottam és a nap is kissé kisütött. Szóval minden szépen alakult.

Ne fuss gyorsan, mert baj lesz! (Fotó: Őrsi Bálint)

Kaptató a Grohotis főgerincre, háttérben a Babes (Fotó: Őrsi Bálint) 

Kilátás a Grohotis csúcsról (Fotó: Őrsi Bálint)

A főgerincről való letérés után változott a terep kijárt murvás út helyett alig járt, vagy nem létező ösvény nehezítette a haladást. A csombékos legelők főleg a bokát vették igénybe.

Egy kisebb elkolbászolás után visszaelőzött a ponton megelőzött három kartárs. Egy meredek nyeregbe leereszkedés-kikapaszkodás után újra felfejlődtem rájuk és együtt haladtunk egy darabig. Vizem szépen kifogyott, frissítőpont még sehol. Nézelődtem hol lehet működő forrás, de csak satnyák voltak. Végre valahára egy domb mögül feltűnt egy pásztorszállás és egy szekérre telepített frissítőállomás. Kisebb sokkot kaptam, hogy papír szerint 43km-nél járok. Ez alig hatos átlag én meg a beleimen taposva futok.

Kikapaszkodás egy kemény nyeregből (Fotó: Őrsi Bálint)

Frissítőpont a szekéren (Fotó: Őrsi Bálint)

Kissé lelombozva indultam tovább besorolva a társak mögé. Beérve az erdőövbe kilátás nem volt, befelé  figyelve futottam. Annyi emlék maradt innen, hogy néhány pásztor egy kádat vonszoltatott lovakkal, kerék nélkül. Ez biztos, hogy nem álom volt.

Valószínű elírhatták a távadatokat, mert a vártnál hamarabb értük el a tározó felé tartó kanyargós murvás utat. A társaság szemrebbenés nélkül élből levágta a hajtűkanyarokat, vesztére. Az egyik kanyarban a jelzés több kanyart megtakarítva az erdőn át vezetett, de csak az látta aki követte az útvonalat, így újra némileg eléjük kerültem.

A balkáni hangulatot árasztó Maneciu tározóhoz egyedül érkeztem, az előttem lévő még épp falatozott.

Maneciu tározó (Fotó: Őrsi Bálint)

Csak leveshez volt gyomrom, húsos tésztára és szilvás-gombócra ránézni sem bírtam. Bezzeg a célban másnap  már a maradék makaróni is jó volt. Levesezés közben vörös riasztás lépett életbe, így haladéktalanul továbbálltam megfelelő susnyást fürkészve  Egy szerpentinen indultunk fölfelé. Sok esélyem nem volt elbújni, jobb híján egy beton támfal tetejére téve táskám annak lábához telepedtem az út alá. Több sem kellett a túloldalon legelésző kecskéknek, megtámadták a táskám. Egyszer egy tehén már megette egy pólóm, több áldozatot nem kívántam bemutatni az állatvilág jóllakásának oltárán. Odavágtam közéjük egy méretes követ. A nyáj erre visszavonult az út túloldalára és vádló tekintettel figyelt.

Továbbiakban hosszú, ritkán futható emelkedőjű murvás úton haladtam magányosan. Vissza is fogtam magam, mert kissé vacakolt a gyomrom, meg tartalékolni akartam az utolsó emelkedőre. Egy jó óra múlva beértem az előttem haladó kollégát aki fájlalta térdét. Vele volt Johnny Walker a kutya is, önszántából. Hamarosan utolért a korábban elhagyott trió és abból két emberrel megindultunk nagyobb tempóban fölfelé. Vizem két óra után megint kifogyott. A többiek is hiányt szenvedtek, ezért egy arra járó terepjárós társaságot lejmoltunk le. Sötétedésre értük el a frissítőpontot és a gerinc vízszintesebb részét.

Újra futásra váltottunk a könnyű murvás terepen. A távolban már ott sötétlett a Zákányos-tető sziluettje. Bekapcsolva lámpám elég gyöngén muzsikált, szerencsére a mögöttem haladónak remek szórt fényt adó lámpáját tudtam hiénázni a rétig. Jó kis masina volt, elsínylődnék egy hasonlóval. Keresztváron posztoló rendőrökkel találkoztunk, akik adtak egy kis bubis ásványvizet. Ez valami felemelő volt. Tatár-hágótól a reggelről ismerős terepen zúztunk a rétre. A ponton kicseréltem elemeim, kapkodva ettem pár falatot, hogy együtt mehessek a többiekkel. Nem esett jól, citrom kellett volna, vagy kenyér, de előbbi a Grohotis óta nem volt, utóbbi pedig egyáltalán.

Némi hezitálás után a domborzati profilhoz híven bekeményített a kék háromszög állva legelő meredekségig. A Mátra115-ön a Sóbánya-patak völgyi zöld háromszög ehhez képest bársonyos női kéz simogatása. Fokozatosan lemaradtam a többiektől, irigyeltem az egyikőjüknél lévő botot. Erőtlennek éreztem magam, néha meg kellett állni szuszogni, de enni nem kívántam. Csiga lassúsággal értem el az erdőhatárt.
Innen már csak egy rövidebb meredek szakasz várt, lehetett volna gyorsulni, de szó szerint csak szédelegtem. Az utolsó meredélyen elfeküdtem pihenni és ásítani színeset. Egy kicsit jobb lett tőle, a következő emberrel gyalogoltam tovább. A faluból tűzijáték hangjai hallatszottak, talán a győztesnek szólt. Fent a tetőn megérkezett a köd, hideg volt, alig láttunk az orrunkig. Már épp tanakodtunk, hogy nem mentünk-e túl a leágazón, mikor halvány fényt pillantottam meg. A pont volt az. Innen ereszkedni kell csak. Hamarosan mozgó fények tűntek fel balról. Korábbi társaim voltak, kissé elkavartak a tetőn. Kiérve a ködből futásra váltottunk, de gyomrom piros lapot mutatott fel, félreálltam öklendezni. Semmi nem jött, de jól esett. A fáradság mehetett a gyomromra. Továbbiakban nem erőltettem a dolgot, bár futható lett volna a terep, kényelmesen lesétáltam a faluig, onnan pedig bekocogtam a célba. Órám a falu előtt lemerült. Nem volt szerencsém az asikkal ma. A késői érkezés ellenére a célban tapssal fogadtak, egyből a nyakamba akasztották az érmet és gratuláltak.

Utójáték

Bent a tornateremben teljes csend honolt. Fél órát aludtam egy padon, aztán lecsutakoltam a csapban és szétterültem. A teljes szétfolyásban csak bőröm és a hálózsák akadályozott meg. Bálinték valamikor hajnalhasadtakor érkeztek. A délelőtt lazulással, kaja után kajtatással telt. Az eredményhirdetés és pólólejmolás után kisétáltunk a főútra fuvart vadászni. A hármas stoppolás zsákutcának bizonyult, így Bálint elindult kissé följebb vadászni. Ferivel két perc múlva levadásztunk egy utolsó szériás 1310-es dákót egy idősebb párral. Ez a sofőr is lendületes volt, csikorgó kerekekkel vettük a kanyarokat.

Bálint csak jóval később szerzett magának teherautós fuvart, addig mi vásároltunk, ettünk, és besétáltunk az állomáshoz. A vonat indulásáig hátra lévő öt órát egy kis városnézéssel és a Cenki Brassó felirat meglátogatásával hidaltuk át. Nagyzsákjaink mellett a szatyorban cipelt szemetünk is figyelemfelkeltő volt.

Régi városháza Brassóban (Fotó: Őrsi Bálint)

Brassó óvárosa madártávlatból (Fotó: Őrsi Bálint)

Lefelé a Cenkről (Fotó: Őrsi Bálint)

Visszafelé akciós pizzát szereztünk, egy egész elegáns étteremből. A sütési időt megjelenésünk miatt inkább kint töltöttük el, és a fogyasztás is a sétálóutca egyik padján zajlott. A vonaton aztán ismét az alvásé volt a főszerep, melyet a vasúttársaságok jó 80 perces késéssel támogattak meg.

Linkek:

További képek

A túra honlapja

Feri beszámolója