Nem csinálok titkot belőle, tavalyhoz hasonlóan idén is a Piros 85-öt tekintem őszi futásaim csúcspontjának. Szeretném a “versenyszezont” (már, ha esetemben beszélhetünk ilyenről) szépen lezárni, hogy erőt meríthessek belőle a hosszú alapozás alatt.
A feladat nem kicsi, tavaly alaposan felülteljesítettem a magammal szemben támasztott elvárásokat 8:31-es időmmel.
Van bennem egy adag bizonytalanság, ami szombatig még nőni fog. Felnőttem ahhoz a feladathoz, hogy 8:30-on belül kerüljek? Vegyes a kép:
Az alapozás során legalább annyi, ha nem több munkát sikerült elvégezni, mint tavaly. Tavasszal a sikeres VTM lökést adott, sorra javítottam korábbi eredményeimet, majd, a T100-on beleszaladtam egy jókora pofonba. Nagyon lelombozott a dolog, eddig hét indulásból kétszer értem elégedetten a célba, a többinél tömény szenvedés lett a vége. Kezdem azt hinni, hogy ez az én nagy MUMUS-om.
A Kinizsi könnyed teljesítése szerencsére megvigasztalt, és ha nem is önbizalomtól duzzadva, de hittel álltam a Mátra115 rajtvonalára, ahol okos futással 15:45-ös időt sikerült összehozni Speróval.
Zárásként Kazinczy 200 helyett Zugspitz Ultratrail 100-as távja jött, mint első igazi magas hegyek között zajló verseny. Tapasztalatlanságomat figyelembe véve elfogadható lett az eredményt, de ismét szembesültem azzal amit már eddig is nyilvánvaló volt:
-Futópadon és szerény dombok között edzve nem lehetek elég erős fölfelé, főleg hosszú, akár 1000 méter szintemelkedést is meghaladó kaptatókon.
-köves, technikás terepen való hatékony haladáshoz sok gyakorlás kell(ene)
A tapasztalatokat nem volt idő kamatoztatni, a nyár hátralévő részében más feladatok adódtak. A futás szinte teljesen kiszorult az életemből (még a hagyományos nagyzsákozás is elmaradt).
Szeptemberre végeztem mindennel, és újult erővel vethettem bele magam a futásba. Pozitív változás, hogy Pestre költözve most már igazinak mondható hegyeken is gyakorolhatok, hasonló mennyiséget, mint eddig. Mármint időben, mert a szintek növekedésével csökkent a megtett táv. Győrben különösebb erőlködés nélkül megfutottam a 12-es átlagot a töltésen, míg most 9,2-9,5 alakul általában. Igaz ehhez 1000-1200m szint és közepesen nehéz terep társul.
Eszméletlenül élvezem a hegyen futást, igazi örömforrás, közben pedig nagyon tanulságos.
Elkezdtem a tanulást a további fejlődéshez. Ez hosszú és lassú a folyamat, ahogy az apró lépésekkel való futás elsajátítása is az volt. Kérdés, hogy két hónap után hol tartok? MIkor jön el az a pont, amikor már fejben elfáradok és nem merem bevállalósan megereszteni lefelé.
Tovább rontja helyzetem, hogy közben, nem szabadna elfelejtenem gyorsan futni síkon. Ehhez legalább heti egy gyakorlásra lenne szükség, viszont nem látom, hova tudom ezt beilleszteni.
Megnyugtató ilyenkor az olyan futás, ahonnan van referencia idő. Sajnos csak a Bakonyi Barangolás volt ilyen, nagyjából egy hónapja. Sikerült ugyan nyolc percet javítanom, de az átélt nehézségek miatt nem tűnik meggyőzőnek a dolgot.
Elbizonytalanít az is, hogy az utóbbi időben kimerültség jelei kezdenek mutatkozni, lent maradó pulzussal, idő előtti savasodással. A múlt hét könnyített programjával remélhetőleg sikerült elejét venni
A fentiek tükrében mégis mit érhetek el szombaton? Fogós kérdés. Úgy érzem, hogy hegyen még nem, síkon pedig már nem vagyok annyira gyors. Van esély megfogni a tavalyi időm, de ahhoz nagyon jó napot kell kifogni. Na, azért nem fogok feltartott kézzel rajthoz állni. Becsülettel odateszem magam, de nem leszek elkeseredve, ha nem sikerül, a most elkezdett munka idővel meghozza gyümölcsét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése