Hogy is indult?

Érdekes dolog, hogyan kezdtünk el Bálinttal együtt túrázni. Gyakorlatilag 2008-ban a Rockenbauer 130 céljában ismerkedtünk össze, igaz 2007-ben a Bakonyi Barangolás 70-en már mentünk együtt Bödönkúttól (ott ismertem meg Rushboyt is, és ott futottam először túrán), de aztán hosszú ideig semmi. Szóval Roki céljában kiderült, hogy Bálint Győrbe jön, mert ott tanul, és ott laknak nagyszülei. Később egyre több túra után utaztunk együtt. Jól elbeszélgettünk, főleg túrákról.

2009 januárjában felvetődött, hogy járjuk be a közeli Csitári hegyeket. Ettől kezdve viszonylagos rendszerességgel levelezünk is.

Áprilisban Mátrabércről hazafelé Bálint előállt a nagy kérdéssel. Szeretek-e bringázni, mert volna egy ötlete. Én mit sem sejtve mondtam, hogy igen, és szoktam is. Jó, van-e kedvem letekerni a Fekete-tengerhez, Románián Moldávián, és Ukrajnán át, útba ejtve a Dnyeszter menti Szakadárokat? Jót nevettem, annyira képtelen ötlet volt, hogy egyből bólintottam rá. Gőzöm sem volt milyen állapotok lehetnek Romániától keletre, főleg Transznyisztriában. A gyors beleegyezés láthatóan meglepte Bálintot, ő sem vette komolyan az ötletét. Gondolta tesz egy próbát velem, aztán ha én nem vállalkozom rá, akkor más úgysem, és akkor majd kinéz valami olyat, ami egyedül teljesíthető.

Egy darabig felpörögtek az események, legalábbis az ő részéről. Gyakorlatilag a teljes útvonalat megtervezte, a Google Earth-ön ahol lehet földutat, vagy mellékutat felhasználva. Szerzett térképet, írt polgármesternek, nagykövetnek. Én eközben csak a szabadságom időpontját tudtam rögzíteni, közben ott lebegett Damoklész kardjaként fejem felett a Csehországi kiküldetés bizonytalan időpontja. Gyakran értekeztünk, egymással egészen júniusig, aztán jöttek a kirándulások, túrák, hol egyikünk, hol másikunk nem volt gépközelben.

Augusztusban a cserkésztábor végén igen fáradtnak éreztem magam, de nem lehetett lazsálni. Szombat hajnalban indulás az ismeretlenbe, még volt öt nap felkészülni. Majd minden nap tartottunk megbeszélést, és lassan összeállt a felszerelés.

Mivel a szervezést Bálint végezte, én természetesnek vettem, hogy biztosítsam a technikai részt. Sátor, szerszámkészlet, gázfőző, edény, és még ki tudja mi mindent. Teljesen magabiztos nem lehetett egyikünk se, soha nem túráztunk együtt több napot.

A túra csodálatosan sikerült. Annyira, hogy szinte teljesen biztos volt a folytatás. Egyetlen gondot, csak a szabadság korlátozott mennyisége jelenthetett.

Mindössze apróbb részleteken láttuk szükségét módosításnak. Ezek fontos, de nem mindent eldöntő dolgok voltak. pl.: 3 póló elég, két bringás nadrág kötelező, mellé elég egy fürdős. Fejenként kell egy összehajtható pót külső, kell a nagyobb gázpalack a vastagabb hálózsák. Stb. Már a túra előtt is vacilláltam rajta, de a túra után biztos volt, legközelebb a rendes fényképezőgépemet hozom, bármi is legyen. Elnézve a balkáni képeket jó döntést volt.

2010-ben a Balkánban gondolkodtunk. Már az elején is felvetődött, mint helyszín, de végül Győzött az egzotikusabbnak hangzó odesszai végcél. Felmerült a Bosznián keresztül Görögországig való tekerés ötlete, és sok más is, de az egész tervezgetés félbe maradt, amikor Bálint dolgozni kezdett. Minden bizonytalanná vált.

A csönd egészen április közepéig tartott, amikor is Bálint szólt, hogy ki tud venni szabit júliusban. Nagyon megörültem, már majdnem lemondtam a dologról. Az időpont kompromisszumokat igényelt (én korábbi időpontot támogattam), le kellett mondanom a Kazinczy200 teljesítéséről, de nem bántam meg, így is alig 2 hetem maradt árvíz után felkészülni a túrára.

Gyors tervezésbe fogtunk, ami zömmel Skypeon zajlott. Idén aktívabban belefolytam, az útvonaltervezésbe, de Bálint végezte el a feladat oroszlánrészét, nála volt térkép is.

Tervezés közben rá kellett döbbennünk, hogy ami innen a laikusnak egy nagy egységes massza Balkán néven, az a valóságban egy káprázatosan sokszínű és kultúrájú világ. Kár lenne egy gyors átszelésen gondolkodni Athénig, nem látnánk semmit. Bölcsebb több egynapos hegymászást közbeiktatva egy kisebb területet jobban megismerni.

Nem akarok nagyképű lenni, de az átlagosnál nagyobb mindkettőnk teherbírása, így elég sűrű program kerekedett ki. Volt olyan nap, hogy kerékpárral mindössze 30 km-t tekertünk, de 2000m-nél több szinttel, és ehhez jött még gyalogosan úgy 10 km 1000m fölötti szinttel (Bobotov Kuk mászás a Durmitorban). Jól mértük fel képességeinket, bírtuk. Egyedül a Valbone-Theth átszelés terhelt meg minket, az is csak lelkileg. Nézzétek el nekünk, minden valószínűség szerint mi voltunk az elsők, akik azon a hágón átkeltek kerékpárral. Nehéz dolog az elsőség…

A túrán éreztük, hogy számtalan figyelemre méltó érdekesség maradt ki, de azt már csak huzamosabb ottléttel lehetne megismerni.

Jól sikerült a felkészülés technikai része is. Az árvíz nyomán le tudtam cserélni a kerékpáros táskámat. Nem olcsón, de vettem egy olyat, aminek örömet okoz a használata, és remélhetőleg sokáig kitart. Mindegyikünk szerzett kormánytáskát, ami szintén jól bevált (javult a súlyelosztás). Jutott egy kevés a sátor javítására is. A tavalyi tapasztalatok birtokában gyanúsan gyorsan ment a rakodás, hely is maradt bőven. A dolog sikerességét mutatja az is, hogy az út során semmi nem hiányzott, és semmit nem éreztem fölöslegesnek, mégis befért a napi élelem a táskába, és csak nagyritkán kellett a vizet kívül elhelyezni.

Fölöslegnek az Ukrán csöves szatyrok lennének tekinthetők (elég sok helyet foglaltak), de nem tudhattuk, hogy Szerbiában lesz a legkönnyebb a kerékpárszállítás, ott, ahol hivatalosan erre nincs lehetőség. Egy defekt mellett, Bálint láncszakadása hátráltatott minket. 1300 km-en ez nem tűnik soknak. Jövőre azért beszerzek egy láncszerelő készséget, de már megbeszéltük, hogy legközelebb felni törés lesz.

Irány Odessza! Első nap
Balkán bicajtúra. Első nap