2010. október 31., vasárnap

Irány Odessza! 2009.08.19. szerda. 5. nap

Irány Odessza! Negyedik nap

Hegyekből a síkságra


Cím nélküli nagyobb térképen való megjelenítése

Fél hatkor csörög az óra. Szomorúan hallom, hogy kopog az eső a sátoron. Lehet, hogy már csak a fákról esik, de eltoljuk a kelést 6 órára. Mikor kikászálódunk, már elállt, de az ég be van simulva, nincs esély napsütésre.
Az egyre gyorsabbá váló reggeli rutint követően 8 óra tájt útnak indulunk. Pár perccel később már Brodina házai között gurulunk, és csak tátjuk a szánkat. Vadul kanyargó folyó, alámosott part, megcsúszott hegyoldal maga alá temetett házzal, felhagyott vasútvonal, amin Bálint pár éve még utazott. Vajon a víz moshatta el a pályát, vagy forgalmi okok miatt állították le?

Földcsuszamlás (Fotó: Őrsi Bálint)

Kiérünk a szépen leaszfaltozott főútra, és megkezdjük Vicovul de Sus-ig tartó ámokfutásunkat. Folyamatos enyhe lejtőn haladunk a Suceava folyó völgyében átlag 30 km/h-val. Szekerek tömegét hagyjuk le. A folyó ide-oda kanyarog az egyre inkább kinyíló völgyben, óriási a rendetlenség körülötte. Sok a vízmosás és a földcsuszamlás. A talaj szemmel láthatóan hajlamos rá, és az emberek tájgazdálkodása (tájgarázdálkodása?) csak ront a helyzeten.
Messziről könnyű okosnak lenni. Amikor ítéletet mondunk felettük, vegyük figyelembe, hogy szerencsétleneknek valamiből meg kell élni, és az állattartáson, meg a fakitermelésen kívül nincs más munkalehetőség a vidéken. Kevés a megművelhető terület, és túl sok ember jut erre a kevésre is, így kénytelenek a meredek hegyoldalakról is letermelni a fát, illetve kaszálót/legelőt fenntartani rajta, de így a pillanatnyi haszonért tönkreteszik jövőjüket. Sajnos sokszor úgy tűnik, csak a gazdag ember teheti meg, hogy gondoskodjon utódai megélhetéséről.
A falu előtt újra találkozunk kukoricával, jelezve, hogy a legelők helyét nemsokára a szántóföldek veszik át. Bent a faluban egy Google Earth-ön kinézett alrendű mellékút bekötő útján (gyalogösvény) közelítjük meg a Suceava hídját.

Kalandos átkötés műholdképről kinézve (Fotó: Őrsi Bálint)

Borzalmas állapotok uralkodnak a mederben és környékén, a hullámtéren rengeteg a pillepalack és a szemét. Ez az első alkalom, hogy nem tetszik a hely, ahol vagyok. Azt hiszem, hogy sokakban ilyen sztereotípiák élnek, ha meghalják a Románia szót.

Széles folyómeder (Fotó: Őrsi Bálint)
Begurulunk a közeli állomásra pihenni és pecsételni. Megcsodáljuk a bioaktív vágányfenntartás egyik szép példáját, és az állomások állandó tartozékát, a kóbor kutyát. Különösen lelkes állomással van dolgunk, mert itt egy egész menhelynyi kutya verődött össze, meg egy ingerszegény macska, aki mellé 5 milivel parkoltam le a bicajom (nem lévén más alkalmas falfelület). Fel sem nézett rá. Még élt, mert egyszer megigazította a lábait ott tartózkodásunk alatt.
Pecsételés után becéloztuk Putna kolostorát, a Román Mekkát. Ez az egyik legfontosabb emlékhelye ennek a népnek, legnagyobb uralkodójuk Stefan Cel Mare (Nagy István) alapította. A főút szó szerint a kolostorban ér véget.


A putnai kolostor bejárata. A főút szó szerint itt ér véget (Fotó: Őrsi Bálint)

A belépő díj egészen barátságos, és hétköznap lévén nincsenek is sokan. Rövidnadrágban nem léphetünk be, így egy ministráns ruha aljának megfelelő szoknyában és bicajos pólóban díszelgünk. Gyönyörű az egész épületegyüttes kívül-belül. Befejezett felújított, szépen parkosított. Megcsodáljuk a belső freskókat, majd irány a Kegytárgy Múzeum. Fényképezőgépet tilos bevinni, de kulturált módon ingyenesen széfben lehet elhelyezni a cuccokat. Bent egy félreértelmezhető térképen kívül minden teljesen rendben van.

A kolostor temploma (Fotó: Pap Gábor)

Következő programpont a remetelak meglátogatása a hegyoldalban. Egy nagyjából téglatest formájú homokkő sziklába vájt barlanglakásról van szó. Mintha csak erről mintázták volna a Flinstones család házát. Odaérkezésünkkor egy busznyi ember fényképezkedik a remetelak legkülönbözőbb pontjain, a bejáratnál, tetején a kereszttel, a zsolozsmázó pópa vállán, stb. Szerencsénkre 2 percig mindenki eltűnik a környékről, így gyorsan fényképezünk párat.

Kőbe vájt remetelak (Fotó: Pap Gábor)

Visszatérve a bicajokhoz, a parkoló túloldalán megfigyelhetjük, ahogy helyiek lovakkal fát vonszolnak le a meredek hegyoldalból, jó alapot nyújtva vízmosás, később földcsuszamlás kialakulásának. Betérünk még a vasútra, ahol a Radóc felé közlekedő személy áll bent. Marosvásárhelyi cigányokkal beszélgetünk kicsit, aztán útnak eredünk.
Ráállunk a kb. 30-as tempóra az erősödő forgalmú úton, végül a város előtti utolsó megállóban bevárjuk a vonatot, hogy le lehessen fényképezni, így találkozunk újra a Putnán megismert cigányokkal.
Radócon bevásárlunk a nem éppen bő választékú boltban, és leülünk a szépen karbantartott parkban ebédelni. Romantikus kép tárul a járókelők elé A szobor körül az egyik padon fiatalok vallanak szerelmet egymásnak, a másik padon egy középkorú házaspár ül kéz a kézben, a harmadikon mi röfögünk az ebéd felett.
Jóllakás után nyeregbe pattanunk, és Szucsava felé kanyarodunk. Mehetnénk főúton, de az ilyet kerüljük, mellékutakon sokkal jobban megismerhető a vidék, és annak életmódja. Amint lehet Google-ön leellenőrzött létező utakra kanyarodunk, természetesen murvásra. Eleinte lapos a táj, csak a távolban látszanak dombok, apró települések és káposztaföldek váltogatják egymást. Kedvem lenne szedni egyet, de túl nagyok egyszeri étkezésre. Jó fél óra után változik a vidék, jönnek az alacsony, de annál meredekebb dombok, és a végeláthatatlan birkaszaros legelők. Egy mélyen a dombok közé bevágódott folyómeder jelzi, hogy ez már a Podóliai-hátság nyugati vége. A gázlónál átvágunk a vízen, én alaposabban, Bálint kevésbé áztatva a cipőt. Felkaptatunk a dombtetőre, és hangulatos csapatás jő a határtalan prérin. Alternatív irányból közelítjük meg a falut, erre még a helyiek is csak kevesen járnak.

Itt még a helyiek sem járnak gyakran (Fotó: Őrsi Bálint)

Látszik is az arcokon, amikor meglátnak minket közeledni. A csirkék sincsenek forgalomhoz szokva, alig győznek kimenekülni a kerekek alól.
Az út torkolatában térképezünk egyet, amikor egy autós magától megáll segíteni. Rövid aszfaltos úton belebotlunk egy világörökséghez tartozó jellegzetes torony nélküli bukovinai templomba.

A kis templom a világörökség része (Fotó: Pap Gábor)
A következő faluban letérünk a mai nap utolsó murvás közútjára. Jó meredek az emelkedő. Ízelítőt kapunk milyen lehetett a táj mielőtt az emberek letermelték volna az erdőt az utolsó szálig. Sokkal kellemesebb a gyertyános tölgyes, északi oldalon bükkel kevert erdőben haladni. A dombtetőről már Látszik Szucsava, száguldunk lefelé a murván, félbehagyott házak között. A lejtő felénél hirtelen aszfaltossá válik az út, így sikeresen kiguruljuk a 60-at.
A megyeszékhely nagy forgalommal és rút beton épületekkel fogad. Gyorsan keresünk egy boltot, és legurulunk a várhoz, hátha nyitva van még. Valami nyári fesztivál lehet, mert nemcsak, hogy nyitva van, hanem lovagi jelmezben gyakorolnak a várárokban, a belső udvarban pedig színi előadás folyik. Az előadást kihagyjuk, így is elég kulturális volt a nap, inkább körbesétálunk és fényképezünk. Az egykori romokat némileg helyreállították, ötletes módon jelezve az eredeti és a hozzáépített részek közötti határt.

Szucsávai vár (Fotó: Őrsi Bálint)

Közeledik az este, ideje táborhely után nézni. Ez nem könnyű, tekintve hogy kukoricaföldeken kívül nincs más a környéken, azért a nagy semmi közepén találunk egy közepesen szar helyet a döglött kiskutyán túl.
Leszállás után konstatáljuk, hogy Bálint hátsó kereke igen rossz bőrben van, nemsokára kampec lesz neki, holnap sürgősen be kell szerezni egy újat legkésőbb Páskánig. Két nap térerő hiány után telefon haza, vacsora, zárásként pángalaktikus gégepukkasztó, alvás.

További képek
Irány Odessza! Hatodik nap