2010. november 8., hétfő

Irány Odessza! 2009.08.22. szombat. 8. nap


A Moldáv országcsúcs


Cím nélküli nagyobb térképen való megjelenítése

Hosszú és fárasztó volt a pénteki nap, és jól álltunk időben, így fél hétig lustálkodunk. Szépek a fények, de a fényképezőgép akkumulátora természetesen akkor merül le, amikor fényképezni akarok. 

Diófa (Fotó: Pap Gábor)

Talán Trebujenire még maradt a két aksiban pár képre való szusz. Ma minden esetre csak Bálint fog fényképezni.
Mai szent cél Moldova legmagasabb pontjának, az állandó felhőtakaróba burkolózó Balanesti (430m) megmászása. A legendák szerint ez Európa legnehezebben megtalálható országcsúcsa. Magyarországon Pestről menetrendszerinti járat van a Kékestetőre, a Balti államok szépen kijelölték igen szerény magasságú legmagasabb pontjukat, de Moldáviában semmi. Még csak egy árva iránytábla sem. Ismerősök elmondása alapján a csúcs egy kopasz dombtető, egy adótoronnyal, szántófölddel.
A csúcs alatt elterülő faluig néhány domb megmászása vár ránk, és meglepődött képet vágó helyiek, de ez utóbbit többet nem említem, ez alap. 

Díszes kút kereszttel (Fotó: Őrsi Bálint)

Bálint begyűjti első Moldáv vonatos fotóit. A becserkészett vad egy 2x4 kocsis dugig tele lévő Ganz motorkocsi, Pirlita szépen rendben tartott állomásán. Megjegyzem Moldáviában mindenütt szépen karbantartottak az állomások, és gazmentes a vasúti pálya, sok az utas. 

Egy kis hazai Ganz motorvonat (Fotó: Őrsi Bálint)

Az árak finoman szólva is mérsékeltek, de ez egy nagyon szegény ország. Az embereknek valószínűleg vonatra még telik, de autóra már nem.
Ma is legalább akkora lesz a meleg, mint a lábszagunk, úgyhogy a következő faluban bevásárolunk üdítőből, meg akkor már kajából is. A közkutak még a Román prérin kihaltak, csak kerekesek maradtak.
Kajával, üdítővel és a dinnyével fölszerelkezve jöhet Balanesti.

Balanesti falu felé (Fotó: Őrsi Bálint)

 Nem könnyű megtalálni. Volt itt minden, útbaigazítás a faluban franciául, és oroszul, bicajtolás a meredek hegyoldalon fölfelé, biciklizés az erdőben út nélkül, tökön-babon át, de egy jó óra keresgélés után egyszer csak ott állunk a csúcskőnél, illetve annak gödrénél, amit a megrökönyödött toronyőr bácsi mutat meg. 

Azt mi is szeretnénk tudni hol vagyunk (Fotó: Őrsi Bálint)

Sajnos a Moldáv Földmérési és Távérzékelési intézet még nem gondoskodott a kő pótlásról. 

Csúcsgödör (Fotó: Őrsi Bálint)

Szegény bácsi nem tudta mire vélni fülig érő mosolyunkat. Mondtuk neki, hogy Ungária bicsikléta Balanesti, és hogy nyomatékot adjunk szavainknak, megmutajuk a kilométer számlálót. Erre már csak vakarta a feje búbját. Azt elfelejtettük mondani neki, hogy a végcél Odssza, szóval lehet, hogy erre a napra élete végéig úgy fog emlékezni, hogy két hülye csak ezért tekert ide Magyarországról csomagokkal. 

Toronyőr bácsi a bringákkal (Fotó: Őrsi Bálint)

A csúcsot egyébként esztétikusan egyik oldalról kukoricatábla, a másik oldalról három tő paradicsom, a harmadik oldalról egy mobil adótorony, és a hozzá tartozó gondnok, a negyedik oldalról pedig egy szekérút veszi körbe.
Beszélgetés, néhány fénykép, és irány az erdő, ahol az árnyékban elfogyasztjuk a csúcsdinnyét.
A csúcsról való leereszkedés a csúcskereséshez hasonló izgalmakat okoz, hirtelen véget érő útjával, lent a völgyben csak lesz út, ereszkedjünk le itt a susnyásban típusú csapatásokkal, de túléljük, és egy széles murvás útra kanyarodunk ki, amin Kalarashiba érünk. 

Országút Kalarashiba Mercivel (Fotó: Őrsi Bálint)

Megkeressük a vasútállomást és betalicskázzuk a füstölt sprotniból és kenyérből álló ebédünket. Bálint készít néhány újabb 2x4-es Ganz motorkocsis képet, majd útjelző tábla hiányában a benzinkutast kérdezzük a hogyan továbbról.
Ebéd utáni „kellemes” soha véget nem érő dombbal nyitunk. Aki felületesen nézi a térképet, azt hiheti, hogy Moldávia egy nagy lapos síkság, mélyen bevágódott folyóvölgyekkel. Ez nem így van! Nyugattól Kelet felé egyre alacsonyabb 100-400 méter magas meredek oldalú ÉNy-Dk irányú hosszú dombvonulatok tagolják a vidéket, és ezek közé ékelődnek be a mély folyó völgyek. Leginkább a Sokoróhoz tudnám hasonlítani. A baj ott kezdődik, hogy dombokra fölvezető utak a legritkább esetben szerpentineznek, vagy oldalaznak, leginkább toronyiránt fölvágnak, a kerékpáros legnagyobb örömére (a lejtőn tényleg örömére)

Vicces tábla (Fotó: Őrsi Bálint)

Az időjárás egyébként nagyon száraz, mióta kiértünk a Kárpátok hegyei közül, még csak felhőt sem láttunk. A nappalok melegek, az éjszakák pedig a völgyekben hűvösek, a dombtetőkön enyhék.
Tehát akkor neki az emelkedőnek. Szuszogunk fölfelé csigalassú tempóban a vélt csúcs felé, ami persze csak egy törés, vagy kanyar, és újabb emelkedő követi. Rajtunk nem fog ki semmi, fölérünk, elhaladunk a semmi közepén lévő monumentális Kisinyovi útelágazás mellett és jöhet a lejtő. Gurulunk jó 55-el, amikor árusok tűnnek föl az út szélén vödrökkel, amiben valami piros bigyó van. Megállunk megnézni mi lehet az. Az árus gyerekkel nem lehet szót érteni, meg sem mukkan, csak kimeresztett szemekkel mereven áll, és mosolyog. Kizárólag váll és kézmozdulatokkal válaszol. Lehet azt hiszi ufót lát. Ránézésre húsos som az árú, veszünk belőle egy maréknyit és lent egy kerekes kút tövében falatozunk egyet. 

Som (Fotó: Őrsi Bálint)

Pihenő közben megáll előttünk egy endurós (az első motoros a Magyar határ óta). Egy angolul beszélő Moldáv srác és barátnője az, aki úgy gondolta, hogy akik bicajjal és cuccal járnak errefelé, azok csak külföldiek lehetnek. Megbeszéljük merrefelé megyünk, és ajánl nekünk egy útba eső apátságot, meg egy jobb útvonalat Trebujeni felé. Jöhet egy újabb meredek emelkedő. 30 perc alatt fölkepesztünk, majd zúzás lefelé a Kula folyó széles völgyébe (kivételesen szerpentinen), ami leginkább a Zala völgyére hasonlít valahol a Göcsej tájékán. 

Tájkép a domb széléről (Fotó: Őrsi Bálint)

Meglátjuk Moldávia első közcsapját, amire lecsapunk. Egészen az M14-es út túlméretezett csomópontjáig aszfaltos az út, utána széles murvás. Hét óra felé jár az idő, a nap már lefelé hajlik és arany színnel borítva be a domboldalakat, nedves réteket, és az azokat szegélyező jegenyefákat. Az úttal valami nincs rendben, sűrű alacsony keresztbordák nehezítik a dolgunkat. 20-25 felett kirázza belőlünk a lelket is, arról nem is beszélve mit művel az ülőgumóknál.

Vonul hazafelé a csorda (Fotó: Őrsi Bálint)

A falusiak kezdik behajtani az állatokat, a gulyakerülgetés a program részévé válik. Az utolsó falu előtt már nem bírom a rázást, szitkozódok egyet. Bálint sincs a toppon. Még az is megfordul bennem, hogy maradjunk a völgyben éjszakára, de Bálint nem akart reggel kaptatóval kezdeni a napot. Lássuk be, igaza van, csak én vagyok puha.
Az utolsó faluban egyéb víz hiányában a helyiek által is használt kerekes kútból húzunk vizet. Forralva teának csak jó lesz. Nagy a gyereksereg körülöttünk, nem sok idegen jár errefelé, jól meg kell nézni mindenkit. Hihetetlen, de szombat este 8-kor még van nyitva bolt, és még kenyér is akad benne. A nap különlegessége, az ötdolláros csoki. Nem az ára volt ennyi, hanem ez volt a borító. Az emelkedő már nagyon is hihető 30m-ről 250-re föltalicskázni a bicajokat, a nap végén már sehogy sem esik jól. Mire a nyeregbe érünk, már teljesen sötét van, lámpával keresünk sátorhelyet az erdőben. Az út közelében találunk egy alkalmasat. Jobb az óvatosság, amikor autó jön még a sátorban is lekapcsoljuk a villanyt. Buli nap van, nem hiányoznak a kötekedő részegek. Kemény nap volt ez a mai, és a holnapi Kisinyovig (Kisinócig) tartó is minden bizonnyal az lesz, de a táj és a szép lányok mindenért kárpótolnak minket. Csak azt a Patriotot feledni tudnám…