2010. december 6., hétfő

Balkán bicajtúra 2010.07.28. szerda 15. nap

Balkán bicajtúra. Tizennegyedik nap

Mala Rieka


Komovi-Rijeka Crnojevica nagyobb térképen való megjelenítése

Ma éjjel fordult elő először a túrán, hogy fázott a lábam. Ki is raktam a lábamhoz bedobott nyirkos hosszúnadrágot, de a helyzet nem változott. Reggel szépek a fények fotózásához.

Reggeli fények a Komovi-nyeregben (Fotó: Pap Gábor)

Húsz km lejtővel nyitunk Mateševóig. Minden rendes ember, aki kerékpározik, szereti a lejtőt. Jelen esetben mi utáltuk, mert nyirkosak voltak ruháink, és a levegő sem volt meleg.

Tavasszal nagy esők voltak, több helyen megsérült az út (Fotó: Őrsi Bálint)

Két kerékpáros jégtömb érkezett meg a völgybe. Kezem és lábam alig tudtam mozgatni. A két újabb hibás közlekedési tábla javítását is gyakorlatilag csak Bálint végezi, viszont kisütött a nap és ez bizakodással tölt el.


Minden utunkba kerülő tábla kijavítva. Én meg félig szétfagytam a lejtőn (Fotó: Őrsi Bálint)

Balra fordulunk a Tara völgyébe. Ki gondolná, hogy ez a kis patak, mely oly békésen és szelíden folyik a völgyében micsoda mély, és vad kanyont vág magának a torkolatánál.

A Tara felső völgye (Fotó: Őrsi Bálint)
Nem gondolná itt az ember, hogy milyen vad szurdokot vájt magának a torkolatánál (Fotó: Pap Gábor) 

Bálintnak még este bejelentettem, hogy mézet szeretnék venni, meg kell kóstolni a helyi ízeket. Látunk egy méz eladó táblát, de a csengetésre senki nem nyit ajtót. Valamivel később látjuk, hogy az út melletti méhesben épp dolgozik. Akkor majd máskor. Az andrijevicai csalfa ebéd még érezteti hatását. Jelentősen nem vet vissza, csak időnként meg kell állni technikai szünetre. Bálint láncának és fogaskerekeinek is még össze kell szoknia, de javul a helyzet.
Egy alkalommal épp megálláshoz készülődöm, amikor az útszéli házból egy mélynövésű kutya ront rám. Védtelenségem annyira felbosszant, hogy mérgemben odarúgok neki, pedig nem szoktam. Ez olyan pontosan sikerült, hogy szembe találtam cipőm élével a kutya szeme alatti csontot, és ő vinnyogva kereket oldott. Észrevétlenül kikapaszkodunk a völgyből a hágóba, és nagyot fordul a világ. Az eddigi hegyvidéki hangulat és klíma melegebbé és szárazabbá válik. A déli domboldalak már mediterrán jelleget öltenek.

A hágón átjutva kezdett megváltozni a táj arculata (Fotó: Pap Gábor)

Egy hágóval odébb aztán teljes az átalakulás. Alig 10 kilométer alatt egy másik világba jutunk.

Ez már mediterrán vidék! (Fotó: Őrsi Bálint)

Bokros, kopár hegyoldalak, izzó levegő. Hoppá! Mégsem a levegő, az aszfalt izzik. Egészen újnak tűnik, még meleg. Nemsokára utolérünk egy álló sort, benne az n+1 alkalommal megelőzött teherautóval. Előreóvakodunk, és látjuk, hogy aszfaltterítők dolgoznak.

Útépítők munkában (Fotó: Őrsi Bálint)

Az egyik integet, hogy mi mehetünk, mert autóknak forró az aszfalt, de nekünk nem. Szerintem lágyat akart mondani, de nem számít. Kikerüljük az úthengert, az aszfaltterítőt, és a teherautókat, és már át is értünk kisebb fajta lázadást idézve elő a veszteglő autósok között. Még jó pár kanyarral lejjebb is hallani lehetett a dudálást, és kiabálást, majd a faluban, ahol épp megálltunk mézet venn,i nagy sebességgel száguldoztak el a dühös autósok. Áttörték az útépítő kordont.
A méz drága 2800 Ft/kg, ellenben ízletes. Továbbmegyünk, mert a világ legnagyobb mélységet átívelő vasúti viaduktjánál tervezzük elkölteni ebédünket. Hamarosan feltűnik a láthatáron. Az őrházhoz vezető úton a lezárt sorompóig megyünk. Kint van egy fényképezni tilos tábla is, de minden tiltás a tábla után érvényes, mi meg előtte állunk. Letelepedünk a sziklaszirtre enni, néhány üres töltényhüvely társaságában. Hogy itt mire lőhettek?
Komoly kár esik a mézben, Bálint pedig teljesen felvillanyozódik, mert mindjárt jönni fog egy vonat. Jön is menetrend szerint (ami ritkaság), majd ráadásnak egy pályafenntartó is megjelenik.

Mala Rieka az útról (Fotó: Pap Gábor)

Állítólag a világ legnagyobb mélységét átívelő vasúti hídja (Fotó: Pap Gábor)

Leereszkedünk a völgybe, és rátérünk a forgalmas főútra. Többen is ajánlották, hogy Mateševónál jobbra fordulva térjünk rá erre, mert ez gyorsabb. Mi a mellékút mellett döntöttünk, már a híd miatt is, épp elég kibírni a forgalmat ezen a rövid szakaszon.
Morače (Fotó: Pap Gábor)

Podgorica, a főváros nem egy szép hely. Igazából ez Montenegró legunalmasabb része. Semmi említésre méltó nem maradt meg bennem. Átgurultunk a belvároson, Bálint vesz egy könyvet, eszünk bureket, meg bevásároltunk. Ennyi.
Podgorica (Fotó: Őrsi Bálint)

Időnk van még bőven, úgyhogy továbbtekerünk Rijeka Crnejovićéig. Kikapaszkodunk a főváros medencéjéből egy viszonylag forgalmas úton, majd kellemes vidéki mellékúton folytatjuk. A nap kezd lehanyatlani, kellemes meleg van, és barátságos a táj. Megcsodáljuk a Shkodrai-tó hajtűkanyarokat leíró nyúlványát, és majdnem a tengerszintig ereszkedünk.
Rijeka Crnejoviće (Fotó: Pap Gábor)

Naplementekor érjük el a hidat, mellette füves területtel a vízparton. Más nem is kell. Felverjük a sátrat egy szlovén házaspár mellett, és beszélgetünk velük. Van egy remek Montenegró térképük, amit kölcsönkérünk lefényképezni. Amit én hoztam, az még a Rupa felé menet a vízbedőléskor megsemmisült.
Híd a folyón (Fotó: Pap Gábor)

Csendélet (Fotó: Pap Gábor)

Gyomorrontásom erősödött, ha így megy, gyógyszert kell beszedni rá. Egyenlőre bízom a kiemelt adag rakiban. Ahhoz képest, hogy a település szélén vagyunk, csöndes az este, csak a harcsák pippognak időnként.

További képek
Podgoricáról a Wikipedián (angol)
Balkán bicajtúra. Tizenhatodik nap